Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3-4. szám - Kemény Katalin: Káin és Ábel (esszé)

bozontos belefeledkezik a termés felfalásába, de Jákob nem az együgyű Ábel. Itt a fiatalabb túljár az idősebb eszén. Jól ismeri a törvényt, a folytonosságot, az ősökét, amely szerint az elsőszülötté az elsőbbség. Nem öli meg bátyját, azt, aki álmos s talán még a törvényt sem ismeri, rosszabbat tesz, a törvénybe burkolózva kijátssza a törvényt. És nem lehet nem észrevenni, hogy a felbujtó itt is Éva-Rebekka. Görög szemléletből egy lázadó Lachezisz, ahelyett, hogy a kezébe kapott fonalat tovább fonná, a folytonosságot huroköltésben visszafordítja. Rebekka, az anyatermészet, akinek a fiatalabb, utolsó szülötte a kedvesebb, akit sebez a törvény, s ha másképp nem lehet, csellel lázad ellene. Valójában nem is álmos első szülöttjét, hanem Izsákot, a még álmosabb apát játssza ki, akinek nemcsak a világot látó, de belső szeme, asszonya is elvakult. E helyütt Böhme nyomán azt kell mondanunk, ha Ádám kába álmában elvesztette égi kiegészítőjét Szófiát, s helyette földre ébredésében a kába és sóvár és kíváncsi (a három valójában nem választható el!) Évát találta maga mellett, úgy Izsák tompaságának komplementere már a furfang, a szövevény.

Ézsau és Jákob később kibékül, most már nem csak szimbolikusan ivadékaiban. A fivér személyesen tér vissza, s a fold hatalmán szépen osztozkodnak. Mintha semmi sem történt volna. De épp az, hogy történt, és a történés, ha aprózódva is, szüntelenül ismétlődik. A szerepek is kicserélődnek, néha ugyanabban a személyben. Itt van Jákob, aki hol Ábelre emlékeztet mint fiatalabb, mint anyja és Isten előtt kedvesebb, mint szebb külsejű szemben a loncsos-boncsos Ézsauval, aki foglalatosságában, a vadonjárásban, sőt együ- gyűségében mégis közelebb a nyájjal vándorló Ábelhez. De íme, már anyjok méhében megkettőződnek, tehát meghasonlanak. Jákobb már születésekor fogja Ézsau sarkát, jelezvén, hogy e világ uralmának ő a várományosa, s a váromány reményében hol cselt sző, hol hű és türelmesen szolgál. Szerepek, megmerevedett tükörképek, dolgok. Mert a megfertőzött imagináció első mozzanata nem az, hogy a dolgokat összetéveszti (amint a hindu metafizika a világ e megzavarodott állapotát, az adhjaszát, oly páratlan világossággal fogalmazza), és nem is az, hogy a szeretet várakozása helyett gyilkosságig fajuló istenéhséget teremt, ezek csak elkerülhetetlen következményei az elsőnek, hogy dolgokat teremt.

Az Otestámentum nyelvének ismerői tudják, hogy a héber szó, amelyet a könyv Isten létének kimondására használ, annyit jelent, mint „valaki számára lenni”; továbbá, hogy éppen ezért a lenni ige valamely alakját mint csupán önmagában valót, magától érthetődét külön nem is mondja ki. Idézzük a németalföldi szerzőt: „Ámikor a régi zsoltárokban a halmok táncolnak, és a csillagok énekelnek, és a folyamok tapsolnak, szó sincs költői díszről vagy járulékról, ezek a valóság prófétikus meglátásai. A dolgok léte az, hogy a valóság beszélő lényei; a szó és a dolog (dabar) itt azonos”. A folytatás idézetek támasza nélkül is kínálkozik. A logosz ott, az örök kezdet előtt, és ami megnyilatkozik itt valaki számára és van, az nem ismeri a valamit. Ő az, aki elfogyhatatlan, és ö az, aki a megnyilatkozó tükörben él. Ha akarom, azt mondom szó, azt mondom élet, azt mondom tükör, vagy augustinusi reveláció szerint memória -, mivel Hölderlin nagyon is augustinusi értelmű szavaival: „nincs más eredeti, csak az, ami oly régi, mint a világ”.

Teremteni csak azt és abból lehet, ami valakinek lényege. Hogyan teremthetne Isten dolgokat?! A teremtett világ az ő valósága, az ő élő tükre, az ő

282