Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3-4. szám - Kemény Katalin: Káin és Ábel (esszé)

szeretete: megszólalása. Hogyan múlhatna el az, ami létező. Ami elmúlik a kísértő műve: az egységből kiemelő, a kettéválasztó, a tárgyakat alkotó ima- gináció tévképzete, a halandó, azaz a nemlétező. A létező nem bír elmúlni, így van az, hogy a szüntelen teremtésben semmi sem ismétlődik. A kifogyhatatlan forrásban örök visszatérés helyett örök visszafogadás.

Mondják és írják, hogy Káin, talpán a sivatag homokjával, homlokán a jellel, szívében az istenéhséggel visszatért a száműzetésből (ő maga legalábbis azt hitte, hogy visszatért), és tovább szította és szítja áldozati tüzét, hátha egyszer mégis magasba száll a láng. Áldozata tovább is a munka, most már az építés. A száműzetés helyén, a sivatagban nincs föld a művelésre, de van homok, ha mélyre ás, talál követ, s a partvidékről, mikor senki sem látja, korsókban lopja be a vizet áldozati művéhez, a városhoz. Művében Isten és az ember haragja elől elrejtőzik, és nem érti, hogy Isten is elrejtőzik előle.

Ha az áldozat megnyílás az ég felé, ha az áldozat visszatérés a dolgok világából az egyetlen valóság világába, Káin rejteke, a város a fordított áldozat.

Káin rejtőzik és tovább gyűlöli Ábelt, akiről azt véli, kivétel és birtokolja az üdvöt, azt, ami neki járna. Holott Ábel a paradicsomi kert utolsó nyomával eltűnt. Az írás még azt sem árulja el, fellobogó tüzével üdvözült-e? Káin mégis küszködik ellene, és a szülők, az első vétek elkövetői ellen, akik nemzették őt, őt, akinek áldozata nem tudta egyesíteni a kettészakadt teremtést. Küszködik a szülők ellen, akik nemzették a másodikat Ábelt a paradicsom emlékéből, a szabadon kóborlót, aki ha nem is a paradicsomban barangolt, de a paradicsomi tudatlan-tudás boldogságában kísérte a nyájat, anélkül, hogy sejtette volna, szakadék szélén jár - a fiú, akinek nem volt árnya. Ábel, a gyermek, mint minden gyermek, lezuhant szülőktől származik, és akár a többi gyermek, ő sem tud a bűnről. Felnőttségünk homályából hiába fürkésszük ártatlanságuk titkát, csak a homály gyermekeit látjuk. És valamivel deren- gőbben is csak akkor, ha már fénysugarak helyett ködudvar kezd párázni áttetsző szemük körül. Fényét vesztett szemünk csak az árnyak közt tud tájékozódni.

Káin nem érti, munkája miért nem elég az áldáshoz. És a lázadás is hiábavaló, a lázadó kétszeresen is a kísértő csapdájába esik. Úgy látszik, meg kell születni Szetnek és Szét fiainak, akik teszik a törvényt, de elviselik a tudást, hogy a kert visszahozhatatlanul eltűnt, mert bizonyosak benne, hogy az elveszett paradicsom helyén felragyogó város, a végső és örök az égből ereszkedik alá - ajándékképpen.

Úgy látszik, a tett, a küzdelem nem elég.

Ki elég? Csak Isten elég.

283