Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3-4. szám - Kemény Katalin: Káin és Ábel (esszé)
KEMÉNY KATALIN Káin és Ábel Már rég észrevette, nem öccse vezeti a nyájat, már rég, a nyáj se vezeti a pásztort. De ki? A lopakodó kísértére csak most eszmélt. Az vezetett, a kísértő, az csalogatta szikláról sziklára, onnan le a lápos ingoványba, völgykatlanból ismét szirtzúgásba, a fiút, akinek nem volt árnya. Se nem süppedt, se nem botlott, járása a nyáj kanyargása szerint hullámzott, akárha szél kedvére lejtene táncot -, vagy a szél követte mozgásának iramát? - szakadék szélén, szakadék torkában - félelem nélkül. Félelem nélkül? - aligha, hiszen, ha amaz nem is, de Káin félt. Félt a kísértőtői, aki hosszas lappangás után eszméletének felhőkék villanásában íme megszületett, aki születésének villanásában megragadta, félelménél fogva torkon ragadta: taszítsd a szakadékba! És a fejsze tenyerébe tapadt, és a fejsze megragadta a markát és taszította őt, Káint a szakadékba. Káin történetéről, még inkább ivadékairól, a káinitákról az ótestámentu- mi könyvek bőségesen számot adnak: szakadék, száműzetés, sivatag, majd visszatérés, városépítés, harc, egyezkedés, alku, államügyek. De Ábelről nem tudunk meg semmit. Mindössze ennyi: nem tudta, hogy szakadék szélén jár, vére kifolyt, eltemették, és amint azt Maurice Scéve homéroszi komolysággal és derűvel megírja, apja, anyja bizonyára illően meg is siratta. így kellett lennie, mert ő volt az első halott, aki előre ment. De hogy valójában mi lett vele? * Ádám a zuhanás kábulatából ocsúdva felismeri elkövetkező életének jegyeit: a munkát, a törvényt, a verítéket. De mindez egyúttal a művelésis, más néven az ősök útja, ami a körforgás útja, a halál útja. A halálé, mert ahhoz, hogy a természeti - és íme, e félhomályra ébredést követően az emberi nem fennmaradjon, hogy éljen, neki, az egyes embernek meg kell halnia. Az ewige Wiederkehr megrázkódtatása azóta esedékes, amióta az ember a zuhanás ájulatából először felébredt. Ezt a kegyetlen tudást fedik fel a magasabb és alacsonyabb szintű beavatási rítusok. Amióta van sorsának tudatára eszmélő, másképp katarzison áteső személy, vagy közösség, mindenütt és mindenkor ez volt a tudás alapja és végösszege: a legnagyobb megrázkódtatás. Az a megrázkódtatás, melyet senki helyett és senki nevében nem lehet átélni és amit a köznyelv így fogalmaz meg: senki helyett sem lehet meghalni.* * Mégis döntők a különbségek. Ha egyetlen, vagy akár több elszigetelt személyben lobban fel az alaptudás, mégpedig olyan közösségben, amely mint az újkor végi Európa is létkérdéseinek perifériáján szöszmötöl, vagy nagyképűsködik, s még ügyel is, bóbiskolásában meg ne zavarják, - a személy, aki az egész közösség helyett ébredt fel, ébredésének fényében megtébolyul, s a szakadék, amelyet e fény a közösségbe hasít a felébresztés helyett megigézi azt, és katasztrófába csalja. 277
