Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 3-4. szám - Kemény Katalin: Káin és Ábel (esszé)

A zuhanás után felderült életnek titka és fenntartója a halál. Ittlétünk ezen egyetlen bizonyosságát talán azért sikerült oly kevésnek nemcsak elfogadni, de akár a maga valójában is felfogni, mert a nyíló élet telje, a szépség mágnese nem engedi el tekintetünket. Valóban, végső aszkézis nélkül alig lehet elfogadni a tényt, hogy az élet telje, a szépség nem egyéb, mint az élet fényén átszűrődő halálsötét. Mindemellett az eleuziszi misztériumban felmutatott rothadó búzaszem szimbólumát nem szabad összetéveszteni az Evangélium hasonlónak tűnő kijelentésével. Az előbbi alig több, mint a primitív népek rítusa, melyben az öreg királyt megölik, nem azért, amint azt a valóban primitív utilitarista etnográfusok vélik, hogy a fiatalabbnak adja át királyi helyét, hanem hogy így őssé válva tartsa fenn ennek az életnek folytonosságát. Az evangéliumi „a magnak meg kell rothadnia” (az alkémiában a putre- factio) lényegében más: a vázának, a buroknak, a földből vétettnek el kell porladnia ahhoz, hogy az életláng örök helyére szikrázzék. Az ősök útján, a még végleg meg nem váltott élet szintjén tehát: törvény és küzdelem és halál.

Miként lehetséges mégis, hogy annak a Káinnak, aki apja, Adám nyomdokán és példáján a kiűzetés utáni parancs szerint műveli a földet, és terményének javát az oltárra viszi, miként van az, hogy áldozati füstje nem száll magasba? Káinról ezen áldozatot megelőzően nem tudunk meg semmi sötétet, törvénytelent, s valószínűleg nincs is ilyen megtudható. Mégis, amikor termése javát áldozatul ajánlja fel teremtöjének, kiderül, hogy a munka, az igyekezet, minden buzgalom füstje visszacsapódik.

A dolgos és törvénytartó Káinnal szemben Ábel, a fiatalabb, a gyermek gondtalanul és számlálatlanul őrzi a nyájat. Valójában nem is dolgozik, élete inkább a bűnesetről s ezzel a törvényről mit sem sejtő barmokéhoz hasonló, tervszerűtlen és ritmikus. Reggel felragyog a fű, a táj, ő is belenevet a hajnalba, és hívás nélkül szökdell báránnyal, kecskével a lejtőn, melegszik a sziklán, hűsöl a parton a lomb alatt. Esteledtén akár barmainak, neki is nehezedik szemhéja, s mint a lebukó nappal kelyheiket záró virágok, észre se veszi, hogy elaludt. És íme, áldozati lángja fellobog.

Még az sem valószínű, hogy Ábel jobban szerette volna azt, akinek áldozatát bemutatta. Gyermekek nem tudnak szeretni. Oly közel vannak még éghez és földhöz, hogy nincs miért és nincs miből a távolság hídját átívelni. Nem, csak Káin szerethette volna Istent. Káin, aki ugyan nem volt vétkes, de a vétek ágya a törvény és a törvényben rejlő ellentörvény (antinómia), a szembenéző két arc - az benne.

A Genezis könyvének ebből az antagonisztikus történetéből minden korszak levonta a maga nagyjából egyező következtetését. A legegyszerűbb és a legolcsóbb mindég kéznél volt: Káin a rossz, Ábel a jó. A rossz a jóra rátör. A jó elbukik, állapíttatott és állapíttatok meg némi hamis sajnálattal, következőleg hasznosabb (jobb) rossznak lenni. Igényesebb megfogalmazásban, de lényegében a gnózis sem mond egyebet: „Káin a földi ember, az alulról felébredt lény. Káin a megromlott spiritualitás, füstje ezért hajlik a fold felé”. „Ábel az égi egyház.” Az anyagi ember az égit legyőzi. Ez Káin gyilkossága. Ebben az absztrakt és merev kettéválasztásban a gnózis nem bizonyul annak a tudásnak, amely mint harmadik a kettészakadt Egyet visszasegíti az egységbe. A nagy tudás nemigen diagnosztizál. Buddha, mintegy semmisnek minősítve, minden olyan kérdést visszautasított, amely a szamszára eredetét bolygatta.

278