Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3-4. szám - Határ Győző: Életút 1.
(melynek ablak helyett csak levilágító aknája volt), elkezdett zenélni az ágy és én tudhattam, sorstársamnak, a Testnevelési Főiskola végzősének megint sikere volt. Nem is rejtette véka alá, hogy ő a „luk-luk-lány-szekta” tagja és elsöprő lendülettel, nem is egyszer, ezerszer, vallomásosan magyarázta: — Én a „luk-luk-lány-szekta” tagja vagyok: öregem, nekem mindegy, hogy milyen, fiatal vagy öreg, magas-sovány-kövér-alacsony, matróna avagy süldő: csak luk legyen... Sikere annyira lesújtott, hogy nem nyugodtam addig, amíg magasfóld- szinti, tágas sarokszobám másik ablakát, azt, amely a hegyi lépcsőpihenőre néz „alagsor”-formán és a lépcső az orsolyások lánygimnáziumához fólvezet, át nem alakítottam titkos-forgópántos beszökő-ajtóvá, ahol sötétedés után a barátnők feltűnés nélkül leereszkedhetnek és az ott töltött éjszaka után a hajnali tejeskocsi zörgésére nesztelenül kilibbenhetnek. Az átalakítást a főbérlő sohasem sejtette meg (aprés moi le déluge-alapon), mert volt ugyan egy kordában-alig-tartható, nimfomániára hajló eladó leánya a házaspárnak (aki éjszakánként sírógörcsös veszekedéseket rendezett a rohamait csillapítani próbáló mamával: „tehetek én róla, hogy akkora csiklóm van, mint egy lónak?!” De gyakorlatomban alapelvemmé vált, hogy se házilánnyal, se szobaasszonnyal nem kezdek, mert az az átkos monogámia rámszakadását jelenti és a megáporodást, elkényelmesedést - sörpocak-eresztést...) No de miért mondom ezt? Miért traktállak mind e mosladék történetekkel, Lorcsikám? Tán azért, hogy csiklandós kérdésedre visszacsiklandozzalak, humorérzékedre appellál- jak avagy a részvétedért kuncsorogjak egyetemi portikuszod előtt? Nem én. Csupán hogy ládd, hogy felmérhesd nehézségeimet, kivált amikor egyre nagyobb rajzokat követeltek mind igényesebb megrendelőim, s hogy a mezőnyben senki se versenyezhessen velem, elmentem a legdrágább asztaloshoz s ő, vetemedés ellen lamellákból enyvezve, olyan csuda-rajztáblát készített nekem, amely jó két mázsát nyomott s csupán az építészfejedelmek műtermeiben láthattál hozzá hasonlót. Addig sehol 6-8 hétnél tovább nem laktam, a lányos éjszakák miatt szállásadóim, dacosan moralizálva, bőröndöstül-cuccos- tul-könyvestül úgy kipenderítettek, hogy a lábam se érte a földet. De azt követőleg, hogy rajztáblámat a magam-tervezte állítható csőállványra felraktam, éppen ez tette lehetővé a rajztábla megrendelését, hogy rábukkantam az eszményi „héderre”, melynek nekem-valósága máig ábrándossá tesz s azzal harmadfél esztendőre végeszakadt annak a rémálomra emlékeztető cigányéletnek, melynek ha sokat nem is, azt az egyet köszönhetem, hogy meglaktam fővárosunk minden-de-minden kerületét, a rossebes kvartáloktól a villanegyedekig, a lágymányosi lápos limbuszoktól az előkelő palotasorokig, s hogy énott ne laktam légyen, nincs olyan. KL Ez éppen beleillik „elvesztett otthonok” c. nosztalgia-sorozatomba: témánál vagyunk. Akkor ennek története van. Jaj-de-még-milyen témánál - és mennyire. Ördögi történet, mégpedig: igen, témánál vagyunk. Tudod, az álmok, de rigueur, felébredéskor szertefoszolnak. De vannak álmok, amelyeket a teremtő szemlélődés mágiájával valóra lehet váltani. A tantra-jóga egyik gyakorlata megtanít rá, hogyan lehet személyeket, hegyvonulatokat, hegyen palotákat ölelhető-mászható-meglakható igaz valósággá varázsolni s oly szilárd alkotóelemévé a való világnak, hogy a 256
