Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3-4. szám - HAJNÓCZY PÉTER EMLÉKEZETE - Hajnóczy Péter: Ló a keramiton (filmforgatókönyv)
meghatódott a tulajdon jóságától, valószínűtlenül sok morzsát szór a madár elé, amely szinte elvész ebben a hirtelen támadt bőségben. Az emberek fól-fölnéznek, és most már nem azonnal és nem mindenki fordítja el a fejét: úgy tetszik, van segítség, a verébfióka enni kap; valami felszabadult, megkönnyebbült kifejezés az arcokon. „Mégis van, igen: minden helyzetben van segítség!” A fiú odébbmoccan a füvön, nézi a csavargót, aki lassú, kissé imbolygó, komótos léptekkel elindul az asszonyság, a verébfiók felé. Mint aki megtalálta, mintha csakugyan megtalálta volna, amit keresett: magát a feladatot, amiért született. Arc, ami eddig bizonytalan és réveteg, szilánkos, kettéhasított ajtószárny volt, amelyről lassú, halk koppanásokkal a betonra csördülnek az elszáradt, barna olajfestékdarabok, egyszeriben hűvössé és határozottá változik. A szeme kitisztul, nem véres, tiszta, hűvös és nyugodt, mintha maga a megbízható, csöndes szeptemberi ég kékje üldögélne a koponyájában. Az asszony hátranéz: szeme találkozik a csavargó eltökélt, megfontolt, nyugodt tekintetével. Önkéntelen mozdulattal két-három morzsát dob a felé lépkedő férfi elé, aztán elvörösödik, elfordul. Most már hatalmas, morzsáknak nem nevezhető süteménydarabokat hajít a verébfiók elé. A verébfiók mozdulatlanul áll az ennivalótömeg közt. Jóllakott. Csőre félig nyitva, liheg. Szomjas. Az emberek fólpillantanak, aztán elkapják a tekintetüket, mint a kép első kockáin. A fiú szívja a cigarettát, mocorog a füvön, nézi a verébfiókot, az asszonyt, a csavargót. A verébfióktól valószínűtlenül messze vízpocsolya, egy betonhorpadásban. Szomjas, de képtelen a horpadáshoz jutni - szeme a vízre szegeződik -, elesik, lábra vergődik, aztán elesik megint. Teleette magát - teleetették. Oldalt esik, aztán ismét lábra vergődik. Az emberek fólpillantanak, elkapják a tekintetük. A fiú tekintete: elkapja a szemét, a lányokat nézi, a színes pöttyös labdákkal játszókat a medencében, az összekapaszkodó párokat. (Ugyanazokat az arcokat látjuk labdázni, kártyázni stb., mintakép elején; a strand embertömegét - nyolc-tíz arc „képviseli”!) Az asszony zavart arca; aztán a megkönnyebbült, tétova arckifejezés: újabb és újabb süteménydarabokat dobál a verébfiók elé. Telhetetlenül, gépiesen, mint aki rendületlenül akarja és teszi továbbra is a jót, mint akit valahogy megzavartak jóságának és szeretetének gyakorlásában. Aztán a csavargó ott áll a tátogó csőrű, sánta verébfiók előtt, és kérges, durva sarkának egyetlen mozdulatával rátapos. Kurta, nyikorgó hang, mint amikor a szél kinyit, aztán lassan bezár egy deszkaajtót. A kép megdermed: az asszony, a fiú a cigarettával. Totálkép: a kétforintossal működő, lassan előre-hátra mozgó tigriseken, lovakon ülő gyerekek, a 204
