Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 1. szám - Lászlóffy Csaba: Jelenetek egy aggastyán estéli óráiból (dráma)
azt nem tudhatom. (Ellép az ágy mellől.) ÖREG De a szerepet, ugye, megtanulod? Segítesz nekem, hogy előadhassuk ezt a reneszánsz komédiát! LÁNY (egy fokkal tartózkodóbban) Miért pont engem szemelt ki erre a szerepre? ÖREG Mert fiatal vagy... (kis habozás után) és szép. És főleg nem vagy romlott. Mint a többiek, csaknem valamennyien. (A lány enyhe kétkedéssel hallgatja. Az öreg felhevült tekintettel nézi; szinte magából kikelve kiált rá.) Nem érzed, hogy mit jelentesz számomra?!... Az utolsó... LÁNY (kis látszat fölénnyel, először; ironikusan érzelgős hangsúllyal) A nagy szerelmet! ÖREG (dühösen emeli föl gesztikuláló kezét; aztán mintha csak legyintene, faképnél hagyja a lányt. Szünet után, higgadtságot erőltetve magára.) Ez az utolsó alkalom, amikor visszaüthetek LÁNY Kiknek? ÖREG Azoknak, akik (most ő ironizál) kétségbevonván emelkedett „küldetésemet”, addig mesterkedtek öreg hercegi pártfogómnál, míg fel nem mentett színházigazgatói állásomból. LÁNY (megütközve) És kire bízta? ÖREG Egy tehénre, vagy egy ökörre. Teljesen mindegy. (Kissé fontoskodó arcot vágva.) A régi pajtaszínház nem sokkal azután leégett. „Goethe büntetése!” - suttogták babonás ellenfeleim. Az új épület tervezésekor azonban mintha már csak exminiszter lettem volna. Egy új színház végeredményben csak egy újabb máglya - csillapítottam magam -, amelyet egy véletlen előbb-utóbb úgyis meggyújt. (Kivár, angyali vigyorral.) Most itt a kínálkozó „véletlen”! Mit szólsz hozzá: alágyújtunk az álízlésnek és álerkölcsöknek Bruno „máglyájával” a weimari színpadon?! (A lány beleegyező válaszát várja.) LÁNY (visszafogott kedélyességgel) A Carubina nyelve tovább is hasonlóképpen forog, mint eddig? ÖREG Még különbül. „Hajlandóságot mutatok - mondja a férfihevítő taktikából jelesre vizsgázva —, hogy megnyissam neki a bejáratot egyszer, mielőtt még az ágyba feküdnék.” (Az öreg láthatólag élvezi, hogy malac- ságokat mondhat.) „A kellő testtartásba helyezkedem, és amikor ő előveszi...” LÁNY Ne folytassuk, jó?!... Csak elrontanám a reprezentációt. Én nem botrányra vágyom. ÖREG Hírnévre sem? LÁNY Kevésbé zajos kalandra; s talán egy kis megértésre. A hírnevet meghagyom (pukedlízve) „excellenciád- nak”. ÖREG (keserűen húzza el a száját) Nekem?!... Én búcsút mondtam mindennek. Eltűnő hegyek, római arénák, eltűnt arcok után - a hírnévnek is. (Csend. Maga elé nézve.) Mi volt az én életem?... Csak pillanatokra feledkeztem meg magamról. Vajon mi volt az, ami visszatartott? Talán több vér futott nálam mindig a gondolkodás és alkotás szerveibe?! A lány közben félrevonult, befészkelte magát a karosszékbe; szinte elvész benne. A vihar is elcsendesült. Az öreg befekszik az ágyba, betakarózik; szíve felett összekulcsolt kézzel nyugszik a hátán. Mozdulatlanul, akár a ravatalon. A sötétség felfokozza a csendet. A hirtelen hangtalanná merevült estbe valószerűtlenül hullanak egy harangkalimpálás törmelékei. Valahonnan messziről. LÁNY (meghatározhatatlan idő múlva, mintha meghatározhatatlan személyről szólna) Hallgatni is jó vele... Miért ünnepli taps a lelket, mikor fecsegő, fárasztó, üres? (Az ágy felé fordítja arcát.) Miért nem őrződ, úgy mint azt a követ, legszebb emlékedet? (Csend.) Nem felelsz? (Odamegy az ágyhoz, fürkészi az öreg arcát.) Miért nem felelsz? (Megcirógatja az egymásba kulcsolt ujjakat, majd a magas homlokot. Szorongása kiáltássá erősödik.) Hová tetted a legnagyobb szerelmet?! ÖREG (anélkül, hogy a lány felé fordulna, fojtott hangon) A beteljesület13
