Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3-4. szám - HAJNÓCZY PÉTER EMLÉKEZETE - Hajnóczy Péter: Ló a keramiton (filmforgatókönyv)
Kék munkaruhát viselő férfi tűnik fel a munkaterületen. Ahogy a „régiek” nevezik; a pallér. A csoportvezető. Sovány, szikár ember, kissé kiugró pofacsontokkal, kezében szintező, mellzsebében collstok. Megáll. Lassan végigjáratja tekintetét a munkaterületen dolgozókon: kőművesek, ácsok, betonozok, kubikusok, malterkeverők stb. A munkaütem ha nem is élénkebb, de mintha „lelkesebb” lenne, a kubikosok csöndes, nyugodt mozdulatokkal, csöppet sem restellve, hogy lógtak, lapáttal „teríteni” kezdik a kékesszürke zúzalék követ. A csoportvezető áll; nézi a „területet”. Valami csöndes, eltökélt gyűlölet érződik a munkások és a mozdulatlanul álló csoportvezető között. A csoportvezető arca feszült, figyelmes és szomorú: a kötelességét teljesíti, munkát végez, amiért fizetést kap. A fehér köpenyes, tiszta, rengő testű fiatalasszony lép ki az egyik deszkákból ácsolt fabódéból, melyre esetlen mészbetűkkel ráírták: RAKTÁR. Kissé merev arccal - mint aki tudja, hol a helye, de valahogy tudja azt is, hogy ezt a „tisztségét” magának kell kivívnia és megtartania percről percre -, kemény, határozott léptekkel végigmegy a területen a sovány, kék munkaruhát viselő csoportvezető felé. A fiút látjuk, ahogy erőlködve, verejtékben úszó arccal a szalagra dobálja a homokot. Két társa kissé megrovó, sajnálkozó, de inkább érteden lenézést kifejező arca: miért nem tud lapátolni és miért nem vet véget a „tréfának”, hogy kétszer akkora lapátot nyomtak a markába, mint amivel ők dolgoznak. A fehér köpenyes asszony lassan, egyenletes léptekkel közeledik a csoportvezetőhöz. A kőművesek, ácsok, a kubikusok fól-fólnéznek, kicsit sóvárogva, irigykedve, gonoszán és szeretettel, beleegyezőn, mint akik valamiképp nemcsak tudomásul veszik, hanem helyénvalónak és igazságosnak ítélik a raktárosnő és a csoportvezető kapcsolatát. A lapátoló, erőlködő fiú; ügyetlenségét és igyekezetét, akaratát egyaránt lenéző, megértő és megbocsátó arcok. A raktárosnő végre odaér a csoportvezetőhöz, valamit mond neki, a csoportvezető bólint, a szintezőn dobolnak az ujjai. A raktárosnő lassan távolodik a deszkaépület felé. Az esetlen mészbetűk: RAKTÁR. A sovány, kék munkaruhás csoportvezető egyedül, mozdulatlanul áll a „területen”; lassan hátrafonja a kezét, ujjai a szintezőt babrálják. Aztán a fiú nem bírja tovább. Leül a lapátja mellé a földre: mintha egy lapát kapaszkodna egy másik lapátba. Zihál, arca verejtékes, félig nyitott szájjal kapkodja a levegőt. Két társának egy megrovó pillantása sincs. Nyugodt, egyenletes mozdulatokkal dobálják a szalagra a homokot. A kubikosok lassú, kimért, konok mozdulatokkal terítik a földre a kékesszürke zúzalék követ. A pallér az órájára néz, lassan a kubikosokhoz lépked, valamit beszél a brigádvezetóvel. 202
