Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 3-4. szám - HAJNÓCZY PÉTER EMLÉKEZETE - Hajnóczy Péter: Ló a keramiton (filmforgatókönyv)
Visszafelé öreg parasztasszony döcög, kezében pléhkanna, a kannán keskeny tejcsík. A szemközti járdaszigeten fiatal lány és fiú; a fiú a lány vállára teszi a kezét. A fiú az eget nézi, mélyen beszívja a friss, tiszta levegőt. Aztán olyannak látjuk az öregasszonyt és a fiatal párt, mint a fiú: az öregasszony arcán, akár a Párkákén, lassan csorog az Idő, a fiatal pár valamiképp mintha sem a boldogságban, sem a boldogtalanságban nem tartozna egymáshoz, nem lenne egymáshoz igazán közük; látjuk az Apátság sárga falait, de valahogy esetleges a fal és a színe is; ahogy esetlegesnek látjuk a járdaszegély mentén a házakat védelmező kőkerítések súlyos terméskövekből épített falait; a fűszálakat és a kökénybokrokat. Aztán mindezt másképp látja a fiú: a változás lényege az a csoda, hogy jól van ez így: mindez csak így létezhetik és mindez jól van és szép. A fiú megáll. Nézi a kaiján tejeskannát cipelő öregasszonyt, a szemközti járdán a fiatal párt, a templom falát és a fal sárga színét: ez a sárga csak most és ezen a falon lehet igaz! És ugyanígy az öregasszony és a fiatal pár: összetartoznak; ahogy az öregasszony a pléhkannájával és az arcán szelíden végigcsorgó emlékeivel, ugyanígy a fiatal pár is összetartozik ebben a percben. így van jól, mert másként nem lehetne; mert így igaz. A fiú nézi a kőkerítések súlyos termésköveit, a kerítések mentén az útra hajló fűszálakat és a magányos kökénybokrokat. Néhány pillanatig tart ez a másság, amelyet a kamera szigorúan, keményen és szelíden varázsol elénk; szemben az előző képsor kissé szórt, „zilált” és „esetleges” képeivel. A fiú csöndesen áll még egy darabig, aztán indul tovább vásárolni a bolt felé. 8. kép A PALLÉR KEZE Az építkezés. A fiú és két munkás szállítószalagra lapáttal homokot dobál. Maltert kevernek: a maltert vastag gumicsövön továbbítják a félkész épület pontjaira, ahol szükség van rá. Pihenés nincs, munkabérüket nyilván a „teljesítmény” szabja meg. Odább - „kontrapunktként” - négy-öt kubikus moccanatlanul nézi a feszített munkatempót, lapátra támaszkodva. Valami kékesfekete, tört zúzalék köveken állnak, és nézik a szalagon dolgozókat. A fiú láthatóan gyakorlatlanabb és ügyetlenebb a többinél, és nem tud lapátolni. Hasával, ágyékával löki a nyilván „tréfából” kapott, a többi lapáthoz képest aránytalanul nagy lapátot a hideg, nedves, egykedvű és szomorú homoktömegbe. 201
