Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - G. Komoróczy Emőke: "Nincs honnan, és nincs hová..." - Szikra János: Hajlíthatatlanul
G. KOMORÓCZY EMŐKE „Nincs honnan, és nincs hová...” SZIKRA JÁNOS: HAJLÍTHATATLANUL „Ellenszélben, fogcsikorgató reménnyel állva a létben - hajlíthatatlanul” - így jellemzi önmagát második kötetéhez írt ajánlásában Szikra János, aki szinte minden versében önmagáról, világbeli közérzetéről vall. A „hajlíthatatlanul” szó több versben visszavisszatér, sőt a kötetkompozícióban hangsúlyos helyre állított ciklus és annak centrális verse is ezt a címet viseli. így tehát kulcsszónak tekinthetjük, amely köré a lírai önkép szerveződik. Mindig különáll, egymagában, „züllött figurák közt”, „rangrejtetten”, „hajlíthatatlanul” (Tézisek, Hajlíthatatlanul, Kavics, A nulladik napon stb.). Ugyanakkor - s ez érdekes ellentmondásnak tűnik! - verseit „kisbetűvel” jegyzi, mint egy mai „félszeg nemecsek”, „eszmék özvegy közlegénye”, „donkihóték fegyverhordozója”, akinek nem jutott heroikus történelmi idő, s akinek az Értékek megtiportatá- sával naponta kell szembenéznie. Még a Múlt is - mint történelmi adottság - ingoványos talaj számára: túl a „krisztusi” koron kellett titkait megismernie, s megtudnia, hogy az ún. „kádári konszolidáció” milyen iszonyú társadalmi alkura épült. A 301-es parcella titkát az 1988-as „zarándokút” fedte fel a maga teljes borzalmasságában előtte: „Csönd van a fejberúgottak hantja fölött. / Tarisznyámban csontok zörögnek.” A megdöbbentő élmény új dimenzióba helyezi „a távlattalanság távlatát”: „nélküle kicsinyes célok közt / óvatoskodnám végig az életemet” (Március, 1988.). Az egykori- levert - lázadókat hiába is faggatná: „hallgatnak mind a föbelőttek / hallgatnak mind az akasztottak / érett gyümölcsként ringó holtak”; példájuk mégis reményt ad neki: egyszer talán majd „a csontból is kivirágzunk”, s a holtak halmán új élet fakad (Metronóm). Már születését is nyomasztó társadalmi kényszerűségnek érzi: „Állami eszterág kelepel / a ratkópurdékat vajúdó nők fölött.” S a szülőföld? - „Lemetszett végtag az én pátriám”. Mégis örökre odaköti valami fájdalmas hűség, bár tudja: az „Alpokon-túli átkozott, átkozott-áldott sváb dombok” fölött Trianon óta megállt az Idő. „így élünk — holtan”. O, a „tékozló fiú”, képzeletben vissza-visszatér a Múltba, üldögélni „a rég kivágott bácsalmási diófa alatt”, felidézi az ismerős, rég halott arcokat, s azt reméli: egyszer majd ez a föld fogadja be az ő csontjait is (Pünkösd, Bácsalmási elégia, Felhőrét, Anna és Jolán, Levél a sehol-se-lévő házba stb.). De nemcsak a szülőföldet érzi halottnak: a tágabb környezet számára sem remél biztató jövőt. „Rozsdás záporok vonulnak Európa fölött”; „hazánk tízmillió darabban hever” - ahány ember, annyi akarat. Ilyen körülmények között „kiszámíthatatlan esély a jövő”. Rendkívül plasztikus, meghökkentő, bizarr képekkel idézi meg a fagyott világot, a halott tájat, a jövötlenséget - s benne saját nemzedéke reménytelen sorsát. „Hullaházi levegőben” fuldoklik, megkötözve, „halálmenetben” vonul itt a nemzet „derékhada”, amely kezdettől fogva a „várakozás” állapotában élt; remélte, hogy egyszer csak jön „egy el sem indult vonat”, s arra felkapaszkodva eljuthat talán egy virtuális szellemi Európába. De „hívószó” sehonnan sem érkezett - s most a nemzedék „szitává lyuggatott 190
