Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - G. Komoróczy Emőke: "Nincs honnan, és nincs hová..." - Szikra János: Hajlíthatatlanul

reményekkel” várja a „szemét jövőt” (Botladozom, Jövőtlenek, A halálra ítélt menet, T. J. ődöngései, Domesztikáció stb.).

A távlattalan világkép és a lefojtott közérzet ellenére sem lehangoló Szikra János költészete. Erős megjelenítő képessége, érzékeny képalkotó fantáziája, könnyed iróniája és önironikus játékossága segíti átlendülni a kétségbeesésen. Verssel ajándékozza meg azokat, akiket lelki rokonának érez, s akiktől az emberi tartást, az önérzetes küzdőképességet s a kudarcok méltóságteli elviselését tanulja: Csoóri Sándort (Látogatás), Buda Ferencet (Botfa), Lezsák Sándort (Igék). Ok mindahányan „egy végtelen vers 700 éve elkezdett sorait” írják tovább, élni segítik a nemzetet. Ujjongva köszönti 1989. dec. 23-án a temesvári forradalom diadalát: „Tudtam, hogy semmi sincs hiába...” (Testvérem, Tőkés László). Majd szilveszter éjjelén Számvetés-1 készít: „Rabságunk éve / vége van. / Mit hozhat, mit hoz holnapunk? / Negyvenöt éve hallgatunk.” Ugyanakkor azt is érzékeli, hogy a „puha diktatúra” összeomlása után nem egyhamar fognak kitisztulni a viszonyok: a „most vagy soha!” jelszóval (visszautalás Petőfi Nemzeti dal-ára).) nekibuzduló percemberkék „újra a régi jóslatok, szándékok, hitek, szózatok” fogságába esnek, s még sokáig nem remélhető lényegi változás.

*

Szikra János lírikusi alkatáról leginkább mégis szerelmes verseinek ciklusa (Akác), valamint a görögországi álom-költemények (Az Éden emléke) tanúskodnak.

A lefojtottság és a lefokozott élet börtön-közérzetében az egyetlen biztos érték, amelyben a személyiség nyilvánítja önmagát; a másik emberrel való találkozás. „Mi örök volt valaha / egy arcban / egy kézszorításban / örökre visszavár” (Zsebretett kéz az arcod). Szinte puritán eszköztelenséggel és mégis érzékeny-áttetsző érzékiséggel jeleníti meg a Pillanatot, amint Erosz nyila megsebzi szívét. Szeretetteli játékosság- gal-melegséggel dédelgeti kedvese testének apró „stigmáját”, mintha a testek intim szövetsége lenne az egyetlen megbízható forrás, „kommunikációs csatorna” a létben, amelyből kiapadhatatlan életerőt meríthet (Vallomás, Stigma). Olykor meghökkentő, bizarr képek, sokkoló gesztusok jelzik a félbetört kapcsolatok sebhelyeit; máskor kicsit banális, esetleg nosztalgikus képsorokkal örökíti meg a múlékony összetartozások kurta illúzióinak szertefoszlását (Akác, Bádogdoboz, Düh, Emlékszik rám a testetek, Föltartott kézzel stb.). A végzetszerű találkozások — szétszakadások fájdalmát azonban mindig megrendítöen pontos és tiszta képekkel érzékelteti (Hét év múlva, Nevermore, Jeszenyin búcsúja).

A „görög” versek erőterében álmok-káprázatok-színek, fel-felszikrázó emlékek és fények viliódznak. A költő a parton jegyzetfüzettel, tollal, várakozással”, ujjai között „márványport pergetve” gondol „Európa önfeledt gyermekkorára”. Az örök Állandóság s Hűség szimbólumai - Pénelopé, Áriadné s Solvejg - itt erősebb kötéssel fonják körül, s az élet két megtartó pillére (az Anya és a Hitves) az elveszett Éden újjáte- remthetőségének ígéretét kínálja. A „csillagos csóvás krétai égbolt”, a „kiégett ligetek egykori zöldje”, a „gyémántkoronás Nap” és a „leánderillat” most már örökre vele marad, elkíséri további útján. Ugyanakkor sejti: „megismételhetetlen egynyári boldogsága” - 1990 feledhetetlen nyara - valamit végérvényesen megváltoztatott benne: „Siratom azt, ami ezután következik / mert ami jön / már nem én leszek”. Visszapillantani is fél a hátrahagyott Szépség-világra, a tenger kékjére: „befutná talán a vér is a szemem” (Ujjlenyomat, Tangó, Sirató, Fejem lehajtom, Nem nézek vissza stb.).

Ez az individuumokra széthullott, atomizált s közös „életrendező elvek” híján magányos nemzedék mintha most kezdene ráébredni arra, hogy bizonyos objektív törvényszerűségek rá is érvényesek, s ezek ismerete nélkül képtelen a világban tájékozódni, az „esetlegességek” között eligazodni. Kötetzáró versében mintha a nemzedékké szerveződés halvány reménysugarát csillantaná fel a költő: akár a „hazátlan”

191