Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - Martos Gábor: Keresztül-kasul hó, tenger - Visky András: Hóbagoly
Persze nem véletlenül: mindezek a vissza-visszatérő motívumok (melyek természetesen nemcsak szavakban, de vershelyzetekben, szituációkban, néha egy-egy vers egészének hangulatában, a hasonlatokban, szóképekben is fel-feltűnnek) egy - talán szokatlanul? - tudatosan felépített és megszerkesztett kötet verseiből tűnnek ismétlődően elő. A Hóbagoly ugyanis több, mint egy könyvben kiadott versfüzér; több, éppen a verseket nagyon is tudatosan át meg átszövő, rendre visszaköszönő, s így egyúttal a már olvasott szövegkontextusok emlékeit, hangulatát is visszaidéző szavak, motívumok kellő helyen történő megismétlésével. „Egy verseskönyvet mindenki tud írni, másodikat már csak kevesen, harmadik kötetében a költő megmutatkozik” - írja a Hóbagoly — Visky harmadik (!) kötetének — fülszövege. Visky András (költészete) eszerint itt és most mutatkozik meg; érdemes lehet ezért összevetni — legalábbis nagy vonalakban - ezt a kötetét korábbi munkáival, mondjuk éppen első kötetével (amit még mindenki tud írni!), a Partraszállássá1. (Tessék, már megint egy part; egy part, ami természetesen csakis egy vízhez — tengerhez? — képest tud éppen part lenni.) Ami rögtön szembetűnik: Visky első kötetéhez képest a harmadikban sokkal nagyobb a formai rend; sokkal fegyelmezettebbnek, összefo- gottabbnak tűnik ez a munka, mint a korábbi. A Partraszállásban például Visky még valóban keresztbe, két egymást metsző sorba tördelte a keresztbe-kasult; a Hóbagolyban erre már nincs szüksége: itt egészen egyszerűen a motívumok keresztbe-kasul fűzése, egyik versből a másikba való átvezetése szövi meg az egész kötetet egybeka- nyarító hálót, teremti meg a keresztbe-kasul élményét. A Hóbagolyban megmutatkozó Visky azonban nemcsak versformájában, versszemléletében, -eszményében tűnik rendszerezettebbnek, egyfajta klasszicizmus felé letisztultabbnak, de nyelvében is (el)emelkedettebbnek tetszik, mint korábbi munkáiban: a Hóbagoly verseinek szövege oly ünnepélyesen hömpölyög, annyira túldíszí- tettnek, s ugyanakkor kissé stilizáltnak is látszik, mintha egy eposz töredékeit, részleteit olvasnánk. Eposzi nyelv, klasszikusan hömpölygő szövegek, vissza-visszatérő motívumok, ugyanakkor szél, eső, hó: ez bizony nem a homéroszi mediterráneum meleg világa, sokkal inkább az északiaké, az Eddáké, Caspar David Friedrich ürességükben is fenséges, barokkosan-romantikusan burjánzó, viharok tépte, holdsütötte tájaié. A hóbagoly tájaié, „amit te látsz, kivonat csak” - írja (a megmutakozó) Visky; ha pedig ez így van, vajon milyen lehet a verseiben megmutatkozó, azaz általa láttatott világ eredetije; vajon milyen vad viharok tépázzák ott a tengert, a fákat, a madarakat? Ám mindezek ellenére Visky kötetéből nem hideg árad, sőt. A költő ugyanis megszelídíti, nyelvével „kivonatolja” a világ zord valóságát; puha hóba burkolja a szeleket, nesztelen hóbagoly-szárnysuhogással simítja el a hullámokat. „Szerző és műve ugyanazzal a gondossággal van felépítve... ugyanazokból a tiszta érzelmekből van megszerkesztve” — úja ismét a fülszöveg, s ezek a szerzőt és művét megszerkesztő érzelmek igencsak barátságosak, szeretetteliek, melegek; megolvasztják a havakat, lecsillapítják a tengereket, életre keltik a földre lezuhant madarakat. Visky Andrásnak ugyanis alapvető érzése a szeretet; a szeretet és a nyugalom, a belső nyugalom, mely kisugárzik, és átüt havakon, tengereken, verseken, átüt az egész köteten, s magával ragadja az olvasót is, mint a világos éjszakában nesztelenül suhanó hóbagoly a zsákmányát. „Lehet-e a vers az örökléthez létra?” - kérdezi a kötet egyik versében Visky. Nem tudom. De ha az öröklét egyáltalán fent van, s egyáltalán lehet hozzá létrát állítani, akkor, azt hiszem, az ilyen versek lehetnek egy-egy fok az odavezető létrához. Ha meg a létra nem lenne elég magas mégsem, a hóbagoly biztosan fel tud emelkedni odáig. (Ha máshogy nem is, hát a szeretet mindent betakaró puha, meleg, fehér szárnyán.) (Pesti Szalon Könyvkiadó, 1992) 189
