Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - Varga Imre: "Zárkózzon fel a nyugati kultúra hozzánk!" - Beszélgetés Beke Györggyel
tál Árpád, szintén irodalomtörténész, Szabó T. Attila, akivel később jó barátságba kerültem. Közben újságot írtam. Hol Kolozsvárt, hol Bukarestben éltem. Belső munkatársként három lapnál dolgoztam - külsőként legalább száz újságnak írtam, a Népi Egységnél, aztán a Romániai Magyar Szónál 1974-ig, 73-ban elköltöztünk Bukarestből Kolozsvárra, ott egy év múlva A léihez léptem át. Ez Bukarestben megjelenő társadalmi-kulturális hetilap volt, onnan mentem nyugdíjba 1987-ben. Hatvanévesen nyugdíjba küldtek, de már előbb a pálya szélére szorítottak. Nagyon szerettem volna tanítani. A bukaresti magyar iskolában adódott erre módom alkalmilag. Később a bukaresti Társadalom tudományi Akadémián, ahol újságírókat is képeztek. Tulajdonképpen pártfőiskola-szerűség volt, mégis rendes állami egyetem. Négy-öt évig adtam le a magyar nyelvet és irodalmat, lóképp az irodalmat s az újságíráshoz kapcsolódó segédműfajokat. Te magad is sokműfajú (ró vagy. Közöltél elbeszéléseket, riportokat, karcolatokat, kisregényeket, krónikákat, életrajzokat, esszéket, és műfordítóként is jegyzik a nevedet. Még színművet is írtál. Sokoldalúságod a kisebbségi feladatokból eredt-e vagy belső hajlamból? Az irodalmat hosszú időn át szigorúan nemzeti szolgálatnak tekintettem. Kisebbségi szolgálatnak, mert kisebbségi társadalomban éltem. Az újságírás kenyérkereset volt számomra. Meg kellett élni. írni akartam, de szerkesztői-politikai karrierre soha nem vágytam, nem is volt részem benne. A mesélés, a jelenségek ábrázolása volt a kedvemre. Első novellámat Gaál Gábor adta le az Utunkban, húszéves voltam akkor, Meghalt a mese címmel. Maga az újságírás konkrét témákat követelt meg. A szerkesztőségnek szüksége volt mezőgazdasági témájú írásra. Kiválasztottam a témát, az embereket, engem eleve az emberi sorsok ragadtak meg. Az emberi sorsokba próbáltam beépíteni a témát, a problémát. Akár egy falu életét is egy érdekesebb életű ember sorsán át próbáltam ábrázolni. Anélkül, hogy elhatároztam volna, irodalmi riportot írok. így került hozzám közelebb a téma, emberi mozzanatai révén. Ebből aztán kiderítették a kritikusok, hogy írói szociográfia. Most már én is tudom. Hozzádokumentálódtam, tanulmányoztam a kérdést. Hatottak rám a népi írók. Ok ugyanezt csinálták. A legnagyobbak, Illyés Gyula a Puszták népé ben, Veres Péter is, meg a többiek. Ha valaki nem rideg szociológus, hanem író is, szépíró, emberi sorsokon át ábrázol, az emberi történetek révén jellemez. Valószínű, hogy ez ragadt át tőlük rám, így alakítottam ki a magam stílusát. Vannak, akik azt mondják, hogy sajátossá kalapáltam ezt az írói szociográfiát, amelyben vannak számok, adatok, történelem, emberi sorsok. Kevesebb a tájleírás, bár akad az is, ritkán. Valahogy nem volt időm a táj leírására. A táj nagyon szép, de égettek a kérdések, a problémák, az emberi drámák, azokat próbáltam megközelíteni. Történelmi vonatkozások azért találhatók nagyon sűrűn az írásaimban, mert Erdélyben nagyon elszoktunk a magyar történelemtől. Példát mondok. Erdélyben nagyon kevesen tudták volna megmondani, hogy hol van Cserhalom. Hogy Vörösmarty elbeszélő költeményének színhelye egy Beszterce-Naszód megyei volt szász falu, Kerlés. Nyilvánvaló, hogy Beszterce-Naszódról írt könyvemben külön fejezetet szántam Cserhalomnak, ahol Vörösmarty eposzát beépítem a tájba: itt volt László, itt volt a kun vitéz, itt szabadította ki László a magyar lányt. A könyv erdélyi sikerét ennek tulajdonítom. Az emberek felfedezték, hogy Cserhalom nem mese, nem valahol a Dunántúlon van, hanem Beszterce-Naszód megyében. így próbáltam a magyar történelembe visszavezetni az erdélyi olvasókat. A román hatalom nagyon rossz néven vette ezt, úgy érezte, hogy én ezzel a csellel vissza akarom csempészni a fejekbe a magyar történelmet. A végén, 83-ban, amikor leszorítottak a pályáról, amire majd külön ki akarok térni, mert az egyik könyvem miatt kitört a botrány, akkor elhatároztam, 142
