Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - Varga Imre: "Zárkózzon fel a nyugati kultúra hozzánk!" - Beszélgetés Beke Györggyel

székelység vérrel adózott, katonáskodott. Mert egyébként a középkor a parasztságot nem kötelezte katonáskodásra. Sajátos székely jogok voltak, amiket 1562-ben János Zsigmond fejedelem elvett. Már nem voltak időszerűek. Megritkultak a betörések. Habár még a hatszázas években is van tatár betörés a Székelyföldre. De most már a lármafák révén, amiket a hegytetőkön sorban meggyújtottak, az üzenet fél nap alatt megjárta Fehérvárt, hogy harc lesz-e vagy béke. De a székelyek annyira beleélték magukat a szabadságukba, hogy képesek voltak a havasalföldi fejedelemmel szövetkezni és vele együtt harcolni az erdélyi fejedelem ellen, mivel Mihály megígérte, hogy visszaadja a jogaikat. Balkáni hazugság volt, de a székelyek elhitték.

A magyarországi nemzetietlen nevelés következménye az, hogy a magyar társadalom ma sem tudja igazából, hogy kik a székelyek. Annyit azért már igen, hogy magyarul beszélnek. Tudják, ki volt Apáczai Csere János, Bolyai János, Dózsa György, Mikes Kelemen, Körösi Csorna Sándor, Gábor Áron. Mind székelyek, egyben mind magyarok. A magyar történelem sokkal szegényebb lenne a székelyek nélkül. Jólenne tudatosítani ezt a magyar közvéleményben.

Eljutottunk, lám, az emigrálásig. Azt szokták mondani, hogy az anyaország befogadja, segíti, fölpártolja az erdélyieket. Vissza is lehet szólni: ez igaz, de Erdély nélkül az anyaország nagyon szegény lenne, a magyar kultúrája nagyon hervatag. Nem beszélve most a Felvidék kulturális értékeiről, hisz bizonyos mértékig az is védett volt attól a török pusztítástól, ami itt Közép-Magyarországon dúlt.

A politikában Tőkés Lászlóval értek egyet, aki számtalanszor hangoztatta: hagyjuk már abba, hogy a nyugati kultúrához akarunk fölzárkózni. Zárkózzon föl a nyugati kultúra hozzánk! Nálunk négyszáz esztendős a vallási türelem, Erdélyben ötféle szertartás szerint dicsérték az Istent akkor, amikor a nyugati Krisztus-hívők egymást gyilkolták. Nem igaz az, hogy a Nyugat leckét adhat Erdélynek vagy a magyarságnak. Hamarább adhat a keleti „barbár^ magyarság leckét a Nyugatnak toleranciából, kulturális tartásból, közösségvállalásból és akár európaiságból is.

De térjünk vissza az életedhez, fejezzük he iskoláidat!

Negyvenhatban érettségiztem. Fölkerültem a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemre, magyar-német-szociológia szakra. Megszakítottam az egyetemet, mert Uzonban a földek miatt édesapámat kuláknak akarták nyilvánítani, végül meg is tették. Édesanyám meghalt. Néhány évig gazdálkodtam. Kénytelenek voltunk a földek egy részét eladni, lovakat venni, két lovat, szekeret, tehenet, miegymást. Gazdálkodtam a katonaságig. ’49 őszén vonultam be. Két évig és három hónapig katonáskodtam. Gazdálkodásom idején rendszeresen írogattam. A Népi Egységnek 1945-től külső munkatársa voltam. Előbb Brassóban jelent meg - itt Szemlér Ferenc volt a főszerkesztője -, majd Sepsiszentgyörgyön, ahol Szabédi László vezette. ’47-ben, a gazdálkodás mellett, egy kicsit abbahagyva, egy ideig belső munkatárs voltam a Népi Egységnél, ’48-tól bevonulásomig a Romániai Magyar Szónak dolgoztam. Országos napilap volt. Célja, hogy egységes szemléletet sugározzon, s - szerintem -, a román koncepciót érvényesítse Erdély különféle vidékein. Egységes, országot átfogó napilap addig nem volt. Kolozsváron megjelentek romániai hatókörű lapok, rövid lapkísérletek, de a Romániai Magyar Szó az első nagy példányszámú, országos magyar napilap. Később Előre lesz belőle, majd ’89 decembere óta ismét Romániai Magyar Szó címmel jelenik meg. Ennek voltam székelyföldi utazó riportere. Nem eseményekről tudósítottam, hanem emberekről, falvakról, üzemekről, csíki fűrészekről írtam. Katonaság után nem mentem haza Uzonba, közben leszereltük a gazdaságot, amit amúgy is tönkretettek kulákadókkal, beszolgáltatásokkal. Bukarestben maradtam, a Magyar Szónál, akkor fejeztem be az egyetemet. A magyar szakon folytattam, ugyanis az 1948-as tanügyi reform után egy szakra állították át az egyetemi tanárképzést. Tanárom volt Szabédi László, akit nagyon-nagyon szerettem, Jancsó Elemér irodalomtörténész, An141