Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - Határ Győző: Életút 1.
a bajusz is feltűnést keltett, ő kecskeszakállt eresztett s mulattak is eleget rajta a háta mögött. Történetesen egy ízben F. Zoli akkor talált arra csellengeni, amikor én épp hazaugrottam az Akácfa utcába, hogy megnézzem az öregeimet. Kiléptem a boltból, le a három lépcsőn, amikor ő is odaért s megakad egymáson a szemünk. Oly váratlan összefutás volt, hogy még kezet fogni is elfelejtettünk s csak álltunk és bámultuk egymást. En a csinos, magas, kecskeszakállas különcöt láttam benne és - a Szőke Bestia perspektívájából - a „milliméterest”, akit sodor a hangyasors s a hangyaáradatban nincs megállása; ő az elbukott embert látta bennem, aki leesett a kegyelem köldökéről és nem érdemli a mentőakciót. Ismerte történetem és némileg hajazta, hogy valami germán filozófus zavarta meg az eszem. Kedvtelten nézegetett a járdaszélről és összbenyomását ebben a szóban foglalta össze:- Kiégtél... Szó nélkül álltam sajnálkozva-megvető mosolyát és visszamosolyogtam. Ha igazán kiégtem volna, összeroskadok a verdikt súlya alatt. De még mindig a Szőke Bestia szellemereje duzzadt bennem és idétlen megnyilatkozását fel se vettem. Kurtán szervuszt legyintett és faképnél hagyott. Se a szó, sem a gesztus, semmi se számít - egy „milliméterestől”. Ugyanakkor mintha szagot kaptam volna, hogy ebben az országban csak a pantallós úr, a lateiner ember számít és semminek sincs akkora becsülete, mint az egyetemi diplomának. A kutyabőmek!... Elébevágok az eseményeknek és itt közbeszúrom, hogy amikor valahára a „dionüszoszi” kölcsön-mámor kipárolgott belőlünk és a nietzschei filozoféma leégett rólunk, mint gyerekről a ruha, mi ketten Jóskával eltávolodtunk egymástól s azontúl mintha szégyellnénk egymás előtt az egész „gyermeteg” bölcseleti kalandot, kerültük egymást. Egyetlenegyszer történt — majdhogynem kínos, suta, emlékezetes találkozás! -, hogy évek múlva ott akadtunk össze a Nagykörút forgalmas leg- közepén. Körülöttünk száguldoztak a tehergépkocsik, vezetőik vastag káromkodásokat eregettek utánunk, mert kis híja, hogy el nem ütöttek; mi meg csak álltunk-álltunk az úttest macskakövein, a koronavon táján és vontatottan váltogattuk a szót. Nyilvánvaló volt, hogy elhullajtottuk „kincsnek” vélt szellemi kacatjainkat, az egész nietzschei verbigerálást, a „meint Glück! Mein Glück!” mámorát és megüresedtünk. Vegetáltunk máról holnapra... Barátom megkérdezte:- No és most mihez fogsz kezdeni? Soká, nehezen, önmagámmal elégedetlenül kotortam elő a botlatag feleletet:- Egy szakot... Tudod, egy szakot szeretnék csinálni magamból------- Egy micsodát...?! - visszhangozta hitetlenkedve. Tán nem nézte ki belőlem azt a „szakot”, tán úgy alította, hogy kettőnk közül ő a halhatatlan Dioszkúrosz. Ki tudja, hátha ő volt az, a Polüdeukész, a Zeusz-nemzette „igazi”? Megtudom-e majd, ha a föld alá utánamászom? Aligha. (Egyikünk sem várakozott Pascal fogadóirodájában s - Herakleitosszal - úgy tartottuk, eldöglés után az ember trágyázza csupán a Földet). Pedig jó lett volna még egyszer hanyatt vágni magunkat Molnár Józseffel a nyári csillagok alatt... Ott tűnt el 1943-ban, a Don-kanyarban, ahol a többi társa. 119
