Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - Határ Győző: Életút 1.
Nem győztük csudálni ezeket a giling-galang ráütő rímeket, fenékig kiélveztük szirupos zenéjét, ahogy minden strófa végén felcsattantak. Mámoros- megszállottan ismételgettük négyszakaszos kedvencünket, osztoztunk költője boldogságában és alighanem ingeijátékkal idegrendszerünkön, ugyanúgy má- morosodtunk tőle, mint ő maga, amikor zsongó rímpáijaira füle felfigyelt. (... Jaj-de-sok víznek kellett lefolynia az Esztendők Sápadt Folyóján, amíg igazán odajutottam, hogy én is ott álljak a San Marco téren és megláthassam Velence galambjait: azonnal Nietzsche verse jutott eszembe s elfordultam, hogy ne lássa Párom a szememből legördülő könnyet: Molnár Józsefért, aki a San Marcót soha nem látta meg.) így, ilyen permanens mámorban jártuk a budai erdőket, meg újra átélve a filozófus élete peripetiáit és hol erre, hol arra az életszólamra rezonálva — mint arra a sírfeliratra is, amit egy olasz temetőben lelt: o beata solitudo - o sola beatitudo!... És egyszer, október 15-én, születése napján, emlékére, fát ültettünk a hegyekben valahol, a mellé tűzött táblával - úgy, ahogy egy Strindbergnek írott levelének aláírásában aposztrofálta magát: Dionysus der Gekräuzigte... Vagyis: „hatalmasan éltünk”. Alkalmi szeretőinken hol osztoztunk, hol ottfelejtettük őket útfélen, ha zavarónak találtuk jelenlétüket a maratoni szümposzionban s nem volt olyan kultúrhajszál, amelyethasogatatlanul hagytunk volna „dionüszoszi”, ill. „apollói” besorolás szempontjából. Veszedelmes tengereken hajózok Megváltó Isteneinek, Kasztornak és Polüdeukésznek éreztük magunkat s hogy ha nem is tudtuk még, hol vár ránk a magunk látványos Végveszedelme az Es Lebe Gefaehrlich jegyében, egy-merő-hősi! Előérzet voltunk s elígérkeztünk életünkkel. Igaz, örökös együttlógásunk és barátságunk látható jelei feltűntek messziről figyelő társainknak is és féltékennyé tette másik, igen közeli és nekem igen kedves cimborámat, Kelen Tibort (aki egyszer még a szín közepére toppan): ő határozottan apollói lélekalkat volt, nem értette dionüszoszi intellektuális orgiáinkat, mert nem volt Zaratusztra fertőzöttje és duzzogva, szinte feminin nehezteléssel szenvedte, hogy elhidegülök-eltávolodom tőle: ugyan mi volt az, amivel erre a lekezelésre rászolgált? Igaz, ha úgy éltünk s vonultunk is érzéseink hősi-romantikus képernyőjén, mint a Tündaridák, nem lehetett tudni, ki közülünk Kasztor, a halandó és melyikünk az „igazi”, a halhatatlan...? S így, hogy kikoptam a Műegyetemről, évfolyamtársaim jószerével el is felejtettek, sőt, voltak, akik kárörömmel felejtettek el: „évfolyamelső volt? felhúzta az orrát?... Most jól pofára esett: úgy kell neki”. Ha nagy véletlen- ségből összeakadtam velük, hát vagy kurtán le-szervuszoltak s meg se álltak, vagy keresztülnéztek és továbbmentek. De akadt olyan jóeszű „volt” kolléga, akinek szöget ütött a fejébe az én esetem, a sic transit képeskönyvi esete s mintha csak Hogarth festette volna: beleillettem „A Csirkefogó Életútja” elején, valamelyik tablóba: valaki, aki nem ivásnak adta magát, nem elkockázta, hanem egy ostoba filozófiától részegült s elvesztette életét. Ezt kerek perec meg is mondta egyik „volt” kollégám. F. Zoltán, akit emlegettem már az elején: Németh László unokaöccse - pedig ő is kirívott az átlagból, nemcsak azzal, hogy „öregdiák” lévén, amiatt az öt-hat év korkülönbség miatt mindenki elhúzódott tőle, mint az aggastyántól, hanem azért is, mert olyan időkben, amikor a simára karistolt arc a férdidivat imperatívusza volt s már 118
