Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - Határ Győző: Életút 1.
ki törődik a „milliméteres emberekkel” (udvarlókkal, húgokkal, szülőkkel), ha az amor fati megjegyzettje és a nietzschei „Szőke Bestia” halálhozó rá- ugrása szunnyad kéjelmes izmaiban, nagyokat nyújtózik és dermedt igézettel szemléli a préda világ? Hogy maga botlott bele Nietzsche valamelyik opuszába vagy én nyomtam a kezébe - már nem tudnám megmondani. Pedig első időtől kezdve összetartott ez a vonzrokonság, a többiektől elkülönített élénk irodalmi érdeklődésünk, és olvasói „elkötelezettségünkkel” sem a széplélek Málnai László nem tudott lépést tartani (ő finomista volt, a nagy Málnai Béla kiváló poszt-szecessziós/art-dekkós építőművész egy szem fia, ki utóbb átment Le Corbusier mesteriskoláján is) - sem a művészlélek Kelen Tibor, mivelhogy reproduktív elméjének figyelmét érdeklődésének szórtsága a szélrózsa minden irányában szétvitte. Tény, hogy nem volt Nietzschének olyan eldugott műve, amit Molnár Jóskával mi ketten fel ne kajtattunk volna; ronggyá olvastuk könyveit, és versengve idéztük világrengető dictumait; csupán az Elisabeth-Förster Nietzsche-féle 18 kötetes díszkiadás aranyszélű oldalait forgattuk vigyázó áhítattal (sem azt nem sejtettük, hogy a GÖTZEN- DAEMMERUNG már tendenciózus kompiláció a hátramaradt töredékekből meg egyebekből, sem azt, hogy a mi Zaratusztránk is a Jehósuah/Jézus sorsára jut és olyan „vallást” fejnek ki belőle, ami az ő szellemiségével és szándékával homlokegyenest ellenkedik). Néha esti tízkor vágtunk neki a világnak, ha ránk jött az éjszakai járóka; órák hosszat gyalogoltunk „zsinórban”, toronyiránt, átvágva erdőn-mezőn, hegyen, parkokon, bozótoson, magánterületeknek fittyet hányva; a Hármas- határ-hegy is kevés volt s megesett, hogy jóreggelre Nagykovácsiban találtuk magunkat. Lábizmaink ezernyi-ezer gyalogkilométerre voltak feltöltve, pihenni is csak azért pihentünk, hogy valami ismeretlen hegyi rét közepén, magunkat hanyatt vetve a csillagok alatt s fűszálat rágcsálva - „végleges jelleggel” rátegyük a koronáriumot a Minden Értékek Átértékelése avagy a Rancune és Ressentiment Kútmérgezése Kultúránkban valamely nyitvafelej- tett kérdésére... Mit mondjak, betéve tudtuk Nietzsche verseit, vagyis hát azokból azt a féltucatot, ami kedvencünk volt. E trouvaille-okhoz csak Alfred Jarry csudálatos versei foghatók, aki szintén ilyen parányi költői poggyásszal futott fel a legnagyobbak közé (UBU-jét különben soha semmire se tartottam, még akkor sem, amikor ez a kamaszblődli az avantgarde oltári szentségének volt kitéve; patafizikus bohóságait is csak avantgarde illendőségből, álizgalommal fogadtam s otthagytam, mihelyt lehetett. De a Jarry-versek felnyíló zenedobozra emlékeztető muzsikája, formai akrobatikus tökélye! S e zenei varázslatból volt valamennyi a nietzschei lírában is, hallga csak, hallga - :) Die Tauben von San Marco seh ich wieder: still ist der Platz, Vormittag ruht darauf. In sanfter Kühle schick’ ich müssig Lieder gleich Taubenschwärmen in das Blau hinauf - und locke sie zurück, noch einen Reim zu hängen ins Gefieder - mein Glück! Mein Glück! 117
