Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - Határ Győző: Életút 1.

KL Akinek aranytálcán bőséges reggelit is szolgáltak fel hozzá. De te: hogyan étkeztél?

Good question. Negyedéves szigorlómémök voltam, ismertem a dörgést - a műegyetemi épületkomplexum minden zegét-zugát (hol lehet hálni - hol lehet subázni zavartalanul. Majd még lesz egy visszaugrásunk 1933-ra s akkor azt is megmondom, miért; de most 35-ben vagyunk). Mint tandíjmentesnek, ingyen menzafüzetem is volt, műegyetemi napi jelenésem kimerült abban, hogy délben lementem az alagsori menzába és hatalmasan beebédeltem; egyűttal megtömtem zsebemet kenyérrel, hogy legyen vacsorafélém, mivel becsapni a hasamat. Azután abban a mértékben, hogy ez az én „melléjárásom” az egyetemnek fokozódott, majd a kollokviumok, rajzok beadása elmulasztásával, megpecsételődött, külsőmben is elvadultam s lerongyolódtam némileg. Látogatásaim odahaza mind ritkábbá váltak és se bérrajzolásból, se korrepetálásból többé nem csurrant-cseppent, szobaasszonyom elől is bujkálnom kellett: több heti bérrel tartoztam. A bölcselet olvasása úgy kerített hatalmába, mint az alkoholistát a szesz, mámoráról képtelen voltam letenni; fegyelmezetten olvastam, mindennek utánanéztem, amit nem értettem s búvárkodásom eredményeit meg a lényeget jegyzeteltem-kartotékoltam. Egyszer, tűző nyárban, negyedévig „napoztam” a hegyen (az olvasás-jegyzetelés a reggeli-esti órákra szorult); annyira megteltem „pránával”, hogy nem fogott rajtam semmilyen hideg, évekre nem ismertem a megfázás veszélyét; bronz- barnára sültem, hosszúra növesztett, szinte befonható hippi hajammal mint valami rézbőrű indián vadember, alkalmasint a Gellérthegy „közismert figurája” lehettem a kápolna környékén, akár a szentképárus, a papagájos-pla- nétás jövendőmondó vagy a ravasz, ál-zarándok koldusok (valamennyiüket ismertem). Akkor még nem tudtam, hogy Nietzsche után ki mindenki következik, először csak mélységes bizalmatlanságból, majd csúfondáros lego- rombíthatnékból, végezetül igaz „tudománykandiságból” s valamennyien kijegyzetelve: a ködevő Schleiermacher, a száraz, beporosodott „aufkklaerista” Christian Wolff, „Észak Mágusa”, Hamann, majd sorra-rendre, rang és illendőség szerint. Kan^ Fichte, Schelling, Hegel, Hartmann (Előtt Eduard, a „tudatalatti” fogalmának megalkotója, csak jóval később Nicolai, a jeles ontológus, aki későbbi) - minek folytassam? Ebből is láthatod, a német nyomtatványtenger elárasztotta az országot, ez türemkedett elsőnek szemembe- számba; és még a görögöket is, nagy kénytelenségből, először német fordításokban olvastam. De hamar megszólaltak vészcsengőim s ha akkor még csak felmértem a francia, az angol filozófia visztáit, ahonnan majd igazi mestereimet szedem, már akkor, hamar nekivágtam a nagy angol szkeptikusoknak, idealistáknak, Hume-nak, Locke-nak, Berkeley-nak, anélkül, hogy a modern angolokról-amerikaiakról gőzöm lett volna - hát még a nagy olasz neoplatonikusok, az ókor gnosztikusai!... Tudatlanságunk feltérképezésén kezdődnek el ismereteink. Ne szaladjunk előre, nem tartunk ott. Akkor még csak annál a drámai fejleménynél tartottunk, hogy bolondériámban társam is akadt, Molnár József kollégám személyében (aki az első év után faképnél hagyta a vitruviuszi mesterséget és úgy nyergeit át bölcsésznek). Vas István szóbeli közléséből tudom, hogy „udvarolt a húgának” és ő köti az ebet a karóhoz - látott körükben, emlékszik rám. Jómagam nemcsak hogy rá nem emlékszem, de a húg is csupán mint kísértetfoszlány úszik át a színen... De

116