Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - Határ Győző: Életút 1.

vág, hát azzal csak javít - il était si laid que, lorsqu’il faisait des grimaces, il l’était moins... E 35 körüli „öreg nő” rútsága oly rémületesnek tűnt, hogy ott helyben megfogadtam: soha többé „olyan gondolatokkal” nőre szemet nem vetek, ha a szemrevalóság legalább valamelyes mértékét nem üti meg. És ha van isteni igazságszolgáltatás, ezt a Rútak-Rútját a Mennyekben nem húzzák a fejemre - bár hogy azért a másikért, a 14 éves, ingerlő-kacér, félvér cigánylányért, akinek a hymenjével a Kertész utca 25. hátsóudvari zacskóragasztó műhelyének csupakosz papírraktárjában nem boldogultam, nem lakolok-e Odafónn azzal, hogy az üstökömmel kell átszakítanom, arra nem mernék mérget venni ­KL Hát az is volt...?! Meséld! Lorcsikám, szerelmi kudarcaimat örömest mesélem, de akkor sohasem érünk a végére. Nem Szent Benedek és Skolasztika „szűzi” éjszakája következett (akkor, ott, a varrónő manzard-ágyfülkéjében, mert akkor Sieglindének más­nap meghalni illett volna, ha az Aranylegendához tartja magát), hanem az, hogy kicsikartam szent ígéretét - éjszakai látogatásomról senkinek sem szól és én többé nem háborgatom. Lemenekültem a csigalépcsőn, vissza a szo­bámba, és libabőrös undorral iparkodtam messzeűzni a szegény nő hárpia­képét, a hárpiaábrázat ellebegő emlékét. S ekkor olyan trauma következett, amelynek groteszk emlékét máig őrzöm, sebe gyógyulhatatlan és messzebűz- lő, mint a Philoktetészé... Valami színész szerzet érkezett a városkába, nem is truppal, csak épp a szomszédban nyaralt; afféle örök statiszta, aki kikopófélben van a mester­ségből, de felhasználja az ismeretlenség inkognitóját és behirdeti magát a Fővárosból Lelátogató Vezető Bécsi Színművésznek. Este vasárnap volt a nagyvendéglő nyári kerthelyiségében, amely zsúfolásig megtelt s Herr Lassl, a vasutas bácsi mindnyájunkat elvitt (akkor már gagyarásztam németül). Elég közel ültünk a peckelődő kis keszeg komédiáshoz, aki fontos képpel adta a Fővárosi Színművészt, és még egy-két szót is váltottunk vele: az volt a captatia benevolentiae, hogy körbe társalgott. Nos, nem volt az se színházi, se esztrád, se műsoros est, ami következett, csak afféle ügyeske versmondás, iparkodólagosan. Lévén Stájerországban, az est a tájnyelven író nemzeti dal­nokkal (mellszobra minden városban ott áll), Peter Roseggerrel kezdődött; utána jött Uhland, Uhland után Schwabe, Kerner, Freiligrath, Liliencron, tücsök és bogár, mit tudom én. Egyszer csak felfigyelek arra, hogy minden szem felém fordul, az Előadóművész pedig azt mondja:- Und nun, um den jüngsten ungarischen Patrioten zu ehren, der in unseren Kreise weilt... És most, annak az ifjú magyar hazafinak a tiszteletére, aki körünkben időz, hadd szavaljam el önöknek Lenau DIE DREI ZIGEUNER című balladáját. Kitüntető szavai hallatára, pöfetegségemben elvesztettem az önkontrollt és felálltam - úgy hallgattam diadalvörös füllel az egymás után pergő stró­fákat; a bécsi színész meg csak mondta ­...Dreifach haben sie mir gezeigt Wenn das Leben uns nachtet, Wie man’s verraucht, verschläft, vergeigt Und es dreimal verachtet 112

Next

/
Thumbnails
Contents