Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 2. szám - Határ Győző: Életút 1.

visszamegyek. Sebeimről mondottam, hogy elsőre soha - mindig másodlagosan gyógyulnak. És így volt a születésemmel is; mintha (Seneca sötét sejtelmeivel) előbb mérlegeltem volna, hogy megszülessem-e, mint aki tudja, az élettel mit kap - hogy ne magam is, mint előttem több „kistestvérkém”, kitérjek előle és elvetéljek. Mint tudod, 1914. november 13-án láttam meg a napvilágot, de már 11-én elkezdtem a kifele-furakodást: bárom napig születtem, Édesanyám kis híja ráment. A bába, mielőtt fejjel lefele lógatva, meghintáztatott volna, hogy fejembe kergesse a vért, előbb - a jelenlévők szorongó rémületére - a köldökzsinórt az ajtókilincsre aggatta, hogy „sar- konforgó” legyek. Három évig várták, hogy megered a szavam. Azt hitték, mulya maradok; aztán egyszeribe cserregni kezdtem, mint a vízfolyás (s ez az, amit Merleau-Ponty, a jeles francia filozófus praktognoszisznak nevez: a test, e „nyelv-előtti” állapotban regisztrálja a világot). Ezer mindent tudtam a körémboltozódó világról és amikor locsogni kezdtem, mindjárt ezerszavas szókinccsel újságoltam, hogy „ki-mi ő és melyminő sajátlag”. Ma már, ha teleszkopikusan összetolom hetvenegynéhány évemet, világosan látom, hogy anyanyelvemet a szó szoros értelmében Édesanyámtól tanultam s nem a könyvek: ő volt az, aki a legtöbbet adott. Félelmetes szókincsével a szólásmondások valóságos tárháza volt, nem tudott megszólalni anélkül, hogy az ne lett volna nyomdakész irodalom. Amilyen szenvedélyes levelező volt és dűlt betűiben gyönyörködő, önfeledt stiliszta, történetesen ha a viktoriánus időkben és az angol szigetországban talál születni jómódú polgárasszonynak, hát ma a nagy naplóírók és levelezők, a klasszikusok közt emlegetnék. Külön nyelvi bájt adott beszédének és levelezésének is, hogy megtartotta a századelő magyarságát és annak szecessziós hímporát. Legutolsó leveleiben is a „reményből” képezte a „reményleni” igét („reményiem, jól vagy fiam”) és így tovább. Mindig így is beszélt; a birtokos végződéseket is régiesen és provinciálisán használta: „hibáim-hibáid-hibái” helyett így ragozott: „hibáim-hibá- jaid-hibájai”. Mintha Krúdyt hallanád. Csudák csudájára itt Londonban is alkalma volt még kiélni egy-két külügyér-tanítványunkon tanítószenvedélyét, és gyors előhaladásukból láthattam, rám alig van szükség...

KL Hol tanított eredetileg?

Mezőtúron tanítókisasszonykodott s csak azt tudom, hogy növendékei rajongtak érte; akadt is egy-kettő, akiből, felcseperedve, amolyan kisbarátnője lett, meghitt barátságok voltak, áldozatosak és életreszólók. Emlékszem egyre, Bossányi Jolánnak hívták - no ládd, itt egyúttal megfelelhetek előző kérdésedre, a nyelvekről. A család csak úgy emlegette, hogy „Jolánka”. Éles- eszű, dekoratív, kedves nő volt, aki sokra vitte: elszármazott Ausztriába, ahol a semmeringi Panhans-nagyszálló direktrisze lett. 11-12 éves koromban szüleim nem egy kísérletet tettek, hogy német szóra fogjanak s elsőül kapóra jött Jolánka ajánlata: hat hétre vendégül lát ingyen a Semmeringen. Megtehette, a luxushotel kiskirálynője volt. Ott éltem-szaladgáltam, lábatlan- kodtam neki hetekig; teleettem magam fulladásig (hihetetlen, mit zabáit ott mennyiségre a szálló bankár és nagyiparos klientélája: a pénzükért tripla mennyiséget is követeltek s a konyha úgy előzte meg a gyomorrontást, hogy enyhe hashajtókat főzött bele mindenbe), egy albumot persze telerajzoltam mozdonyokkal, és némileg árválkodtam, hozzám illő társaság híján. Második próbálkozása szüleimnek az volt (mert ha rólam volt szó, a szájuktól is el108