Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 2. szám - Határ Győző: Életút 1.
vonták a garast), hogy nyaralni küldtek Dél-Ausztriába: kosztra-kvártélyra valami tavacska mellé a stájer Alpokban, ahol lehetett csónakázni, hegyet mászni és a katonatiszti családnak volt korombeli fiacskája is. A nyugalmazott katonatisztnek volt két gyengéje is, menschliches-allzu- menschliches: az egyik a tütü, a másik a paleontológia. Gyakorta magával vitt, erdei kirándulásaira, s mint koca-paleontológus felásta-felásatta erdei házának környékét, mert a vidék valaha tarándszarvas-birodalom lehetett még azokban az időkben, amikor a tarándszarvasok nagyobbak voltak a MÁV 424-esnél és nem sokkal kisebbek a mamutnál. Ha meg felöntött a garatra, iszonyúan megkedvesedett: könnyekig elérzékenyülve, panteisztikus gyengédséggel ölelte magához s tentélte az egész világot. Egy ilyen paleontológiái kirándulásunk történetesen hallatlan gazdag eredménnyel járt, a cséza telelett tarándszarvas-agancsmaradványokkal s ő meg az út felében úgy leitta magát a sárga földig, hogy kénytelen voltam az alvótól magamhoz ragadni a gyeplőt és hazahajtani, pedig alig ismertem az erdei járást. Otthon aztán, ahol terített lakoma várt, vacsoránál már mint koca-paleontológus társát ölelgetett, merthogy olyan szerencsés kezem van:- Ni, mit talált nekünk unser teurerer Gast! - mutatott fel diadallal az egyik trófeát; majd azzá-avatásomat, hogy emlékezetessé tegye, mindenáron rám akarta tukmálni ajándékát, egy kb. 35 kg-os alsóállkapocs-maradványt:- fogadja el, no! Jó szívvel adom, fogadja el: ma ifjú paleontológust avatunk!- De szívem - fogta könyörgőre a dolgot a felesége: - ez akkora, hogy a bőröndjébe se fér!- De! De! Fogadja el, vigye haza a kedves vendég, hogy amíg él, megemlegesse ezt a mi gyöö-őnyörű-gyönyörű esténket, amikor ifjú magyar paleontológust avatunk, ugyan hagyjál nekem békét, lass mich, lass mich doch! De igen! De igen!- De hogy vigye haza, ha egyszer nem tudja elpakolni?! - csillapította- kérlelte az asszony, mindhiába.- Kicsi a bőröndje, nem tudja elpakolni? Azon is segíthetünk! - kiáltotta a volt kapitány, kirohant és kisvártatva irdatlan hajóbőrönddel tért vissza, azt vonszolta maga után. - Ez csak elég nagy lesz? Ebbe csak belefér?! - nézett körül diadalmasan.- De szivecském, térj észre, ne bolondulj...- Hogy ez? Még más is! Hajaj! De még mennyire hogy belefér! - pattant fel házigazdám és már rohant is a „gyűjteménybe”, hogy egyenként előhozza kincseit és tékoz kedvében nekem ajándékozza sorra mind: - ez a trilobita- fosszíliám: látott már ilyen gyönyörűt? A magáé! Ez a muflon kosszarv hogy milyen penderi: látott már 40 ezer éves muflon-szarvat, ami ilyen penderi? A magáé! És ez?! A kardfogú tigris fél pofája, a felső állkapocskaréj a fogaival: hogy az milyen hatalmas! Ugye?! Megsemmisülve igazat adtam és iparkodtam megjátszani a boldog megajándékozottat, nehogy magamra bőszítsem a részeg osztrák óriást; és most- már nem is a magam bőröndöcskéjén rémüldöztem, hogy mint fog szétpattanni, ha azt az ormótlan csontkoloncot belégyömöszölöm, hanem azon, hogy mit kezdek majd az őslénytárral telezsúfolt mázsás hajóbőrönddel...? Az asszony hamarabb találta fel magát: kacsintott, hogy értésemre adja- tennék úgy, mintha elfogadnám; aztán ha az egész, hajóbőröndöstül ittfe109
