Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11-12. szám - KARÁCSONYI FENYŐGALLY 1993. - Tüskés Tibor: Fülep és Weöres (tanulmány)

akkor adta a versnek az új címet. A két cím, a két ellentétes fogalom végtelenül tömören és pontosan jellemzi a két eltérő karaktert. Fülep a „borús”, Kodály a „nyájas” géniusz. Mindkét vers képzelt önvallomás, önarckép: „hőseit” egyes szám első személyben szólaltatja meg a költő. A Fülep-portré a terjedelmesebb. A versek tagolása, rím- és ritmusképlete is eltérő, hangjuk is más. A nyájas: lelkes, derűs, dédelgető, atyai. A borús: elvontabb, ellentéteket ütköztető, távlatot nyitó. A Fülepről szóló vers nyelve tele van ellentétes fogalommal: pillanat - öröklét, ég - föld, vak — tekintek, vágy nélkül - vágyvilág, hozok - hiába hozok, élet - halál, apátok - fiatok stb., valamint ellentétes tartalmú kötő- és módosítószókkal (de, nem). A vers eredeti ríme is ellentétet fejezett ki. A versben megidézett személy kívülről tekint „a vak hajszába, kívül és felül áll a dolgokon, nem keres földi dicsőséget. Ugyanakkor az emberi világ, a közösség gondjai foglalkoztatják, az emberi kínok megkötik: „orvostok vagyok”, „gyógyírt hozok” - ezt a kifejezést még egyszer megismétli a versben. De - s ez újabb fordulat a költeményben — a gyógyír, az orvosság, amit kínál az embereknek, „túl-mennyei”, túlságosan magas és szellemi, erőszak nélküli. A felnövesztett, héroszivá magasított személy gyöngéd, emberi mozdulatával ér véget a vers: „A múlandó, sírva, hogy simogassam, / térdemre nyújtja vadállat-fejét”.

A Merülő Saturnusban szerepel először együtt az a három, különböző című költemény, amelyet Három vers Fülep Lajoshoz cím alatt fogott egybe Weöres Sándor. A három vers különböző időben keletkezett, s gépiratukat, melyek a versek korábbi változatát, szövegvariánsát és más címét őrzik, más-más időben - 1964-ben, 1966. januárban, 1966. februárban - küldte el a költő a professzor úrnak. (Ezzel szemben az Egybegyűjtött írások ban a versek datálása: 1962, 1964, 1965: Ez is mutatja, hogy a versek keletkezési idejének megjelölésében Weöres - enyhén szólva — nem mindig következetes.)

A triptichon első darabja, az Arckép-vázlat (korábbi címe: Fülep Lajos) „leíró” vers. A költő a megidézett arcot a zengővárkonyi környezetbe, a mediterrán tájba, a déli szélbe, hegyek és völgyek karéjába, a Mecsek lejtőjét borító szőlők közé helyezi. Itt él mítoszi alakká növelt hőse. Oly hatalmas és végtelen, mintha a népmesék sárkányának vagy a görög hitvilág isteneinek lenne a rokona. „Torkából fúj a déli szél, / porló márvány-rögök közül / szőlölomb-illatot sodor. / Szeméből északi vihar / és homlokából nemere / sziklát feszítő magasságból / a senki pusztájára zúdul.” A bezártságot, a körülhatároltságot, a tér és az idő korlátáit nem ismeri, nagy és hatalmas: „s az örök idő lép hegyről hegyre”.

A triptichon középső darabja, az Üdvözlő kártya (korábbi címe: Mesteremnek) keresztrímekkel átszőtt, egyetlen nyolcsoros versszak, három mondat, gyors kézzel papírra vetett „üzenet”. A költő a maga nevében szól, tiszteleg és hódol. A vers a „satnya kóró” és az „óriás-lombú” „gesztenye-törzs” ellentétére épül. Ez a kép is a várkonyi miliőt idézi. A költő a „satnya kóróval” azonosul, Fülepet az „óriás-lombú” „gesztenyetörzzsel” jelképezi. Viszonyukat, eltérő méreteiket ezekkel a szavakkal érzékelteti: „én csak elfakultam”, „ész nélkül, nem-értőn, nyomorultan”, „nézek vakon”. A túlzott lefokozás és a szándékolt felnövesztés egymást erősíti, s együtt az odaadó tisztelet és a fenntartás nélküli szeretet kifejezője.

A harmadik vers, a Pindaricum (azaz Pindarosz, a görög költő hangját idéző vers, korábbi címe: Himnusz Fülep Lajoshoz) emelkedett, ünnepi hangú, daktilusokkal átszőtt költemény. A vers nyelvi anyagában, szókincsében, megformálásában is van valamiféle görögös, antikos. A vers - látomás. A természet „a legmagasabb hegy-homlokú bölcset” köszönti, aki „úrként magasúl” minden hang fölé. Az egész természet „a fároszi hőst” ünnepli, a költő árva sípja is az ö dicsőségét zengi. De ha támad „méltóbb dobogás”, „ha terem még tízezer szép akadémikus, ragyogó egyéniség, ki a fároszi hős dicséretét nem röstelli”, akkor ők írjanak „arany rovást mindannyian” nagyságáról. A verselemek közti viszonyt itt is az ellentét határozza meg. Az egyik odalon ezek a kifejezések állnak: legmagasabb, száz emelet, magasúl, ég alá, magasba, hatalmas

1079