Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11-12. szám - KARÁCSONYI FENYŐGALLY 1993. - Józef Mackiewicz: Szent István koronája - Pálfalvi Lajos fordítása

emeli az aktus jelentőségét, amely pozitív példa lehet minden népköztársaság számára, ha effajta egyezményt kötnek a Vatikánnal. Az Osservatore Romano 1964. szeptember 18-ai számában megjelenik msgr. Casaroli cikke, melyben leszögezi, hogy „ami a magyar püspökök állami esküjét illeti, püspökökhöz és papokhoz méltó esküt tettek”.

Nem egészen két héttel később, 1964 októberében letartóztattak Magyarországon hat katolikus papot, mert engedély nélkül tartottak hittanórákat. Mindnyájukat „államellenes összeesküvéssel” vádolják. A kommunista hatóságok azt a magyarázatot adják a Vatikán óvatos kérdésére, hogy nem is voltak papok, hiszen nem az egyezmény szellemében, a hatóságok jóváhagyásával működtek. Ellenkezőleg, a kormány egyértelműen megtiltotta nevezetteknek a lelkipásztori tevékenységet. így hát kihágást követtek el az állam ellen, semmi közük az egyházi ügyekhez. A római kúria tudomásul veszi ezt a közleményt.

„LE DERNIER DES JUSTES”

De mindez kellemetlen utóízt hagyott maga után. Némelyek szerint a csúfos farizeiz- mus ízét. Napirendre tértek Magyarország hercegprímásának állhatatos alakja fölött, hisz a Vatikán mégsem válthatta le. Sem az első, sem az 1969. évi második egyezmény a kommunistákkal „nem tért ki Mindszenty hercegprímás ügyének rendezésére”. Kitartott budapesti menedékhelyén, olyan érzést keltve ezzel - amint azt megfogalmazta valaki — „mintha nem lenne tiszta a lelkiismeretünk miatta”. És André Schwarz-Bart regényére utalva hozzátette: „ö érdemelné a »Le dernier des Justes« címet”. Emellett Mindszenty személye akadályozza a Vatikán és a kommunista Magyarország közti kapcsolatok további javulását. Elkezdődik hát valami, amit a varsói Pax Siowo Poiu- szechne című lapjában ilyen ironikusan fogalmaztak meg:

„Budapesti zarándoklatok követték egymást... melyek célja a Szabadság téri székház. A fő »zarándok« König bíboros, bécsi érsek volt, aki az elmúlt néhány évben sokszor megjárta a Bécs-Budapest utat, megpróbálta rávenni Mindszenty bíborost, hogy válassza a jelen helyzetben egyetlen lehetséges megoldást: utazzék Rómába. A Római Kúria küldöttei is elzarándokoltak Budapestre ebben az ügyben. De a meggyőzés, a rábeszélés mégsem járt eredménnyel, noha a magyar kormány többször is beleegyezését adta ahhoz, hogy Mindszenty bíboros elhagyja Magyarországot. De a 80. évéhez közeledő bíboros konokul visszautasított minden ajánlatot, és nem hagyta el az országot.”

Csak a Római Kúria magas rangú személyiségével, monsignore Giovanni Chelivel folytatott beszélgetés, amelyet a Szent Atya legfelsőbb utasítása tett nyomatékosabbá, csak ez tudott változtatni a mind az idáig hajthatatlannak bizonyult Mindszenty bíboros álláspontján. 1971. augusztus 28-án hagyta el Budapestet és Magyarországot, Bécsen át utazott Rómába, és még aznap meg is érkezett. Csak annyit ért el, hogy 1977-ig, amíg be nem tölti 85. évét, nem nevezik ki Magyarország új hercegprímását. VI. Pál viszont azt a kötelezettséget rótta rá, hogy nem tehet közzé Nyugaton semmi olyat, „ami megzavarná a Vatikán és Magyarország között kialakult baráti kapcsolatokat”.

„Közvetlenül Mindszenty távozása után - írja a Siowo Powszechne — a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa kihirdette, hogy elengedték 1949. július 6-án hozott életfogytiglani börtönbüntetését. Ez a határozat gyakorlatilag amnesztiát jelent, nem rehabilitálták, noha a bíboros ezt követelte a korabeli per érvénytelenítésével egyetemben.

Magyarországon lezárult egy fejezet az Egyház történetéből. Felhúzták a redőnyt a Szabadság téri székház harmadik emeletén, s ezzel új perspektívák nyíltak Magyar- országon az egyház és az állam kapcsolatainak további normalizálását illetőleg, melynek fokozatos, de egyre teljesebb megvalósulása a már nem is olyan távoli jövő kérdése.”

1063