Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11-12. szám - KARÁCSONYI FENYŐGALLY 1993. - Dragomán Pál: Huszárok, hősök, szentek - Beszélgetés Somogyi Győzővel

S. GY. —Hát maga az ördög, kérem szépen. Na, de hát ez mutatja, hogy nem arról van szó, hogy nincs élő hagyományos művészet, hanem elszorított helyzetben van.

D. P. - Hát bele lehet nyugodni ebbe az elszorítottságba? Nem is szabad...

S. GY. - Nem a mi dolgunk ezzel foglalkozni. A Jóisten gondoskodik majd, ha már engedte az ördögöt működni.

D. P. - Hát, azért háthajó volna, ha segítenénk a Jóistennek egy kicsit...

S. GY. - Egy művésznek az a dolga, hogy csinálja a képeit, ezzel harcol az ördög ellen. A direkt akció másoknak a feladata.

D. P. - Én látok egy rettenetes negativizmust a magyar történelemmel és történelemszemlélettel, nemzeti történelmünk hagyományaival szemben, sajtóban, közvéleményben, mindenhol. Tegnapelőtt véletlenül egy társaságban, ahol művészek voltak, egy ember azt mondta nekem, hogy ő borzasztóan szégyelli, hogy ő magyar, és nem is tudja elképzelni, hogy valaki, aki magyar, ne szégyellje ezt. És engem ez annyira felháborított, hogy azt kértem, magyarázza meg nekem, hogy miért, és azt mondta, hogy ott vannak például a hollandok — ők nem büszkék arra, hogy ők hollandok. Mondom, a két dolog között óriási különbség van, mert az, hogy nem vagyok büszke valamire, az is elég baj, de hogy még szégyelljem is... De egyébként a hollandok szerintem büszkék arra, hogy hollandok, és jogosan büszkék. És ott azonnal került egy valódi holland, egy Joseph nevű rendes, kedves festőművész, és én megkérdeztem Joseph, te szégyelled, hogy holland vagy? Azt mondta, dehogy, nagyon büszke vagyok, nagyon szeretek holland lenni —Pmproud to be a Dutchman. Akkor én azt mondtam erre a másik úrnak, hogy öregem, akkor itt valami nem stimmel. Szóval én azt szeretném tőled megkérdezni, hogy hiszel-e abban, hogy azok a történelmi témák, amelyeket megfestesz, és amelyekkel nemcsak a képzőművészeti munkásságodban foglalkozol, hatással vannak a magyarságtudat javítására? Hiszel-e abban, hogy lehet még tenni valamit történelmi identitástudatunk formálásában? Mert valahol nagyon a tizenkettedik órában vagyunk...

S. GY. — Persze, hogy hiszek. Nézd, én nem tartom olyan végzetesnek a helyzetet, főleg azért, mert úgy hiszem, hogy a Jóisten kezében vagyunk, tehát nem a mi kapálódzá- sunkon múlik a sorsunk. Nemrég halt meg egy öreg, szent életű apáca, Mária Natália nővér, aki beteg volt, egész életében feküdt - egy kis faluban - de időnként kinyilatkoztatásokat kapott. Egyszer megjelent neki az úr Jézus és azt mondta: „Ne féljetek. Anyám országát megőrzőm az idők végezetéig.” Nekem ez az üzenet elegendő. Mert való igaz, hogy hit és reménység nélkül nem lehet élni.

D. P. - Annak idején, amikor a legelkeserítőbb és legkétségbeejtőbb időszakban voltunk - kivándorolni készültünk Erdélyből, és azonnal elbocsájtottak az állásunkból engem is, a feleségemet is - azok a barátaink, akik nem mentek át az út túlsó oldalára, megkérdezték: „És mondjátok: van remény?" Én mindig azt mondtam: „Remény? Az van. Az az egy van. Semmi egyéb.”

S. GY. — Azért van itt más is. Én csodálom a magyar nemzet életerejét, amit ma is produkál, például Erdélyben, ahogyan pillanatok alatt felálltak a magyarság intézményei, meg kihúzták a derekukat ezek után, a Ceause^cu-éra után, és a rengeteg érvágás után, amiben részesültek - hát az egy világcsoda. És nemcsak ott, hanem Kárpátalján is, a Vajdaságban is, a Felvidéken is, mindenütt.

1055