Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11-12. szám - KARÁCSONYI FENYŐGALLY 1993. - Dragomán Pál: Huszárok, hősök, szentek - Beszélgetés Somogyi Győzővel

D. P. - Ez igaz, mégis, talán a helyzet éppen az anyaországban a legrosszabb, főként történelmi folytonosságunk kérdésében. Majdnem szalonképtelenné válik az ember jobb társaságokban, ha erről szól.

S. GY. - Hát, azok nem jó társaságok. Itt is az van, mint a művészettel.

D. P. — Igen. A zalaegerszegi művésztáborban ott volt egy csodálatosan rajzoló, nagyon érzékeny régi művész barátom, Haller Jóska Marosvásárhelyről, aki gyönyörűszép, finom, egy vonalból megrajzolt tollrajzokat, portrékat, aktokat készít. Egy francia úriember végignézte és azt mondta: „Fantasztikusan jól csinálja, milyen izgalmas, milyen szép! De minek?! Milyen kár, hogy ilyen avítt dolgokkal foglalkozik.” Szegény Haller - azt mondta - kétségbe volt esve, hogy őt így lenézik, és az utolsó napokban nekifogott, hogy most ő is fest egy absztrakt képet. Addig-addig igyekezett, amíg a végén egy megfeszített Krisztus lett belőle. Tehát bárhogy próbált elmenni a Semmi irányába, akiben van valamilyen gondolat, meg formaérzék, meg az alkotásban való hit, az csak egyféleképpen tudja csinálni.

S. GY. - Én bízom a magyar nemzetben, mert ha akar is hülye lenni, de nem tud. Ott kezdődik, hogy nem tud rendesen megtanulni angolul, és a gyomra is visszahúzza a hagyományaihoz. És így tovább. Szóval nagyon mélyek ezek a dolgok. Én úgy látom, hogy most uralomváltás van: eddig szovjet gyarmat voltunk, most amerikai gyarmat vagyunk. Ahogy a törököknek megvoltak a túllihegö kiszolgálói, úgy az oroszoknak is, most meg az amerikaiaknak. Túllihegik, mert az oroszok sem kívánták, hogy állandóan csasztuskákat énekeljünk, és csak az orosz kultúrát magasztalják. Ez vissza is ütött. Most csak azt akarják ezek a szolgák, hogy egyedül hamburger legyen; Mickey-egér és amerikai zene. De mjd ebből is kihozunk valamit. Amikor a törökök ránk másztak, behozták a török divatot, a török zenét, a török nyelvet, és mi csináltunk ebből egy fantasztikus magyar zenét - még ma is azt játsszuk. Ebből a „labanc-uralomból” is lesz majd valami, csak ellen kell állni neki, nem benyelni. Akik ájultan behódolnak, azok el is vesznek, úgy egyénileg mint családilag vagy kulturálisan. Csak a sajátságos érték marad meg. A világnak is akkor kellünk, ha magyarok vagyunk. Arra van szükség, aki valami jellegzetes magyar teljesítményt tesz le az asztalra. Aki őket majmolja, az nem érdekes nekik, hiszen azt ők jobban csinálják. Jó példa erre a Világkiállítás pavilonja is.

D. P. - Számomra ijesztő az, hogy Makovecznek már a neve is irritál embereket. De éppúgy irritáló egy bizonyos réteg számára a te neved vagy a Péterffy Laci szobrai, vagy akár a Kő Pali szobrai is.

S. GY. - Szerintem nem kell ezzel foglalkozni. Bizonyos közegekben ilyen nincs is. Tegnap együtt ettük a gulyást Konrád Györggyel, Sára Sanyival...

D. P. - Én hiszek abban, hogy bizonyos színvonal fölött ezek a dolgok sokkal kevésbé élesek, mint ahogy azt a sajtó próbálja sugallni vagy elhitetni.

S. GY. - így van. Nagyon sajnálatra méltók azok az emberek, akik ezt beveszik, ettől megrendülnek vagy szégyellni kezdik a mivoltukat. Azt hiszem, hogy ez egy múló jelenség, a gyarmati állapot első, túllihegett gesztusai.

D. P. - Mesélj most egy kicsit azokról a portrékról, arról a portrésorozatról, amit most festesz.

S. GY. - Nálam az nem úgy van, hogy először kigondolom, hogy majd megfestem a magyar hősök arcképcsarnokát, hanem elkezdek festeni, és amikor már van belőle

1056