Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11-12. szám - KARÁCSONYI FENYŐGALLY 1993. - Dragomán Pál: Huszárok, hősök, szentek - Beszélgetés Somogyi Győzővel

az egyéniségéből vagy a tehetségéből merít, hanem ebből a hagyományláncolatból, erre fűződik rá, és hozzátesz esetleg valamit.

D. P. - Hitbéli hagyomány, néphagyomány, történelmi hagyomány. Ebből már összeáll tulajdonképpen egy nemzet arculata.

S. GY. - Hát igen. Egy nemzet is ebből épül fel, de úgy gondolom, hogy egy egyén is ebből kell, hogy felépüljön, különben szétesik darabokra. A modern művészeteszményben - egyébként ez sem új, már négyszáz éves, hiszen a reneszánsz óta kialakult - a művész egy világbapottyant zseni, aki magától talál ki új dolgokat. Ezzel szemben nekem alkalmasabb az, hogy én egy hagyományból merítek, nem kötelező egyénit, újat alkotni.

D. P. - Ilyen szempontból érdekes, hogy a bizánci művészet közelebb maradt akkor a hagyományhoz és a hagyomány továbbadásához, mint az európai művészet, a nyugati művészet.

S. GY. - A barokkig töretlen az európai művészet is, és még nagyon sokáig működött tovább ez a hagyomány például a zenében, inkább mint a képzőművészetben.

D. P. - És talán hamarabb és jobban vissza is tért a zenei hagyományhoz a modern zene, mint a modern művészet.

S. GY. - Én úgy látom, hogy a képzőművészeti hagyomány is folyamatos, csak az a helyzet, hogy nincs jó sajtója, ez a modem álművészet uralomra került, a technikai civilizáció és politikai érdekek segítségével, és uralja a művészeti piacot, uralja a művészeti folyóiratokat; a galériákat — mind a pénz mozgatja ma már, és nem engedi az élő, mai jó művészetet napvilágra. Párizsban élő kiváló festő kollegánk, Szabó Ákos mesélte a következőt; a legnagyobb francia művészeti magazinnak az újságírója, egy művészettörténész — a neve sajnos nem jut eszembe - elhatározta, hogy a húsz ma élő legnagyobb festőművészről csinál egy sorozatot, tehát akik képeket festenek ecsettel, nem gesztusművészek meg nem happenörök, hanem képeket csinálnak, és ő meg is találta a világ látszólag eldugott helyein ezeket a ma élő zseniket, közülük a harmadik a magyar Csernus Tibor volt.

D. P. - Mikor történt ez a dolog?

S. GY. - Pár évvel ezelőtt. Beadta a sorozattervet ennek a magazinnak, el is fogadták, és ö elkezdett dolgozni, járta a világot, csinálta a fotókat, és az első riport le is jött, de utána elkezdett megváltozni az újság őhozzá, elkezdtek kifogásokat keresni, és summa summárum, felbontották a szerződését és letiltották.

D. P. - Mire hivatkoztak?

S. GY. - Semmire. Nem kell, nem időszerű, nem érdekli a közönséget. A szokásos. Azt mondta, semmi baj, egy ilyen anyaggal a világ bármely részén fogadnak. Átment egy olasz magazinhoz, ott leközöltek még egyet, utána ugyanez beállt, és a végén bejárta a világ összes nagy művészeti folyóiratát, és már a végén úgy volt, hogy ha megjelent, akkor már mintha egy pártközpontból leszóltak volna, hogy ez az ember és ez az anyag nem jöhet le.

D. P. — Gyakran nekem is van egy olyan érzésem, hogy ezt valaki valóban a háttérből irányítja...

1054