Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11-12. szám - Gróh Gáspár: Lászlóffy Csaba: Ki fehérlik vigyázállásban?
ne te, az egzisztencializmusban megjelenő reménykedő szorongás, az abszurdban előtörő végső kifosztottság és a nemzetiségi sorsot mint redukált létet elfogadni nem hajlandó kisebbségi szüntelen és közvetlen fenyegetettsége. Filozófia és - mondjuk így - szociológia találkozik össze, s egyazon rétegben hat. Lászlóffy Csabának nem adatott meg a felejtés esélye. Szüntelen vibrálásban, a zsigerekbe épült szorongás és az ez elleni harc heroizmusában átmeneti és bizonytalan menedéket találhat ugyan, nyugalmat és feloldozást azonban sohasem. Évtizedeken át szólt egyetlen hangon ez a költészet, már-már elviselhetetlen monotóniával, ahogyan tiltakozott az elviselhetetlenül egyhangú élethelyzet ellen. A mesterségesen és erőszakosan leszűkített élettér hasonlóan szűkre szabott költői élménykörben formálódott meg, és ezt csak kiemelte az a sokszínű anyag, amiben mindez kifejeződött. Mindennek jegyében a négy év kényszerű pihenés után megjelent kötet, a Ki fehérük vigyázzállásban? igazi meglepetés. A korábbi évek kiszolgáltatottságának éles és reménytelen segélykiáltásait egy visszafogottabb, letisztultabb tónus követi, a hang és szemlélet befeléfordultabb, egyúttal kiegyenlítettebb és elégikusabb lett. A korábban sokszor már-már összefüggéstelennek ható, a tépettségig zaklatott monológok strukturál tabbá, személyesebbé váltak. Ezzel egyidejűleg feltűnő formai gazdagodás is megfigyelhető. Több a nyelvi játékosság, gyakoriak a klasszikus versformák: hexameterek, sapphói strófák. Megerősödött az a törekvés is, hogy a magyar költészet klasszikus értékeihez kapcsolódjék, s ez nem ötletszerű, hanem egységes rendszert is jelent. Az így szólított költők a magyar irodalom legszélesebb körébe tartoznak, tehát nem puszta hangulati-személyi kapcsolódást mutatnak, hanem a kultúrában testet öltő magyarságélményt bizonyítják: „azt hallgatjátok miként zeng ma is / a tücsök Kosztolányi és Babits / s te Juhász aki mint szegény rokon / bekopogtatsz még olykor Váradon / hogy van-e magyar dal vagy legalább / magyar szomorúság mely mintha rád / borulna - nézd e sok haszontalan / utódot akinek csak múltja van / az idő vért és szavakat kever / állnak dadogva: értük ki felel?” A már kötetek sorából ismert intarziatechnika mellé parafrázisok is kerülnek, és ez is bizonyítja a kapcsolat szervesebbé válását; az ihletet és kapaszkodót jelentő alkotások elemei a versszövetbe minden korábbinál szervesebben integrálódnak. Mindebben nehéz nem észrevenni a nagy példakép, Szilágyi Domokos hatását, ami ebben a kötetben természetesebbé válik, kevésbé rejtetten van jelen. A kötet a diktatúra utolsó éveiben keletkezett verseket tartalmazza. Vagyis amikor a létezés gondjainak feszül, a pusztulás birodalmának krónikásává válik Lászlóffy Csaba. Ebből adódóan mindaz, ami költészetének tematikájára, hangulatiságára általában jellemző, ha ez egyáltalán lehetséges, fokozott erővel van jelen. Tehát a magyarságban való fenyegetettség, a nyelvben kifejeződő örökség veszélyeztetettsége, a terrorral szembeni kiszolgáltatottság és lelki ellenállás fogalmazódik meg, ami még az összeomlás után is folytatható. Mert ha már semmi esély sincs, az ember az utolsó sejtjéig tiltakozik, a nyelv az utolsó szóig ellenáll, s ebben nem a reménység, hanem egy szándéktól független belső kényszer segíti. A kétségbevont önazonosság védelmében vallja: „akkor is tudnod kell ki vagy / ha mondják nem te vagy // csak a másik ne légy soha”. Ott vannak benne a megtörtség elemei is, s ez hitelesebbé teszi a dacot, ami alázat nélkül könnyen pózzá válik. Lászlóffy Csaba most már nem szégyelli gyöngeségeit, s ezzel emberibbé, hitelesebbé válik költészete. Kötetéből nehéz sorokat kiragadni - nem egyes mondatok, hanem a versek egésze teremt atmoszférát. Lászlóffy Csaba számára a vers nem afo- rizmatikus tömörségű elemzés, hanem a világnézetté növesztett hangulat, közérzet kifejezése. Ennek jegyében kapnak hangsúlyos, hol allegorikus, hol szimbolikus jelentést tárgyak, motívumok, s ez a legjobb pillanatokban valóban katartikusan távlatossá válik. Talán a legszebb példája ennek a tragikus sorsú Visky Árpád emlékére írt vers — ami akár ars poeticának is érthető: „Kérditek: ki volt? / Maga után /kit s mit hagyott? / Sokat élt-e? / Ha igen miért nem? // S én mindannyiszor / a helyre mutatok”. S mindeközben mégis ott van valami halovány remény, ami nem több, mint egy 1020
