Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)

1993 / 11-12. szám - Gróh Gáspár: Lászlóffy Csaba: Ki fehérlik vigyázállásban?

E kötet értékét az olyan remekekkel kell mérnünk, mint pl. a Rekordok könyve. A tévében láthattuk az amerikai szabadulóartisták bámulatos mutatványait, melyek puszta leírásával a költő magyar és román emberi sorsok abszurd valóságát jellemezheti a nyolcvanas évekből:

És akkor az egyenruhások hekötötték őket kényszerzubbonyba.

És összekötözték őket, a mozdulatlanságig.

És műanyag zsákba bújtatták őket.

És nagy emelőkkel tíz méter magasba rántották őket, lábuknál fogva.

És ők hozzáláttak kiszabadulni hurokból-láncból-bilincsből-zsákból, fejjel lefelé. És leengedték a földre a győztest.

Jelentős mű a négysoros is, mely a kötetet zárja, a Levél. Jelenleg ilyen módosításokkal érezhetjük időszerűnek Vörösmarty Szózatát, második számú nemzeti imádságunkat:

Ha nem térek meg egyhamar,

Tudjad: elnyelt a zivatar.

Orosz voltam, japán, magyar,

E földön, mely nem ápol — eltakar.

(Tevan Kiadó — Zrínyi Kiadó)

GRÓH GÁSPÁR

Lászlóffy Csaba:

Ki fehérük vigyázzállásban?

Aki ismeri Lászlóffy Csaba költészetét, nem versekre emlékszik elsősorban, hanem egy túlfeszített idegállapotra, amiben a személyes és közösségi fenyegetettség kozmikus élménnyé tágul. A kérdés már nem az, hogy mi és mit fenyeget - hanem hogy elviselhető-e egyáltalán a világ, a történelem, az egyéni sors. Hogy van-e még remény és esély az ellazulásra, a kimondhatatlanul vágyott idillre... így aztán ez a költészet a szó elvont értelmében már nem is volt igazán irodalom, ahogyan nem festmény egy eleven seb és nem zene egy jajkiáltás.

Lászlóffy Csaba „a szárnyavesztett értelem kötéltáncát” járja. Verseiben egy peremhelyzetbe sodródott közösség közérzete egy túlérzékeny személyiségen átszűrve fogalmazódik meg, s egyúttal a kétségbeesés elleni titltakozás kifejezésévé is válik. Ettől olyan kellemetlen, kényelmetlen, hiszen szüntelenül azt tartja napirenden, amiről, ha már nem lehet érdemlegesen tenni ellene, bizonyára a legjobb volna nem tudni. A költő számára azonban a szó tett, s az érzékenység ébren tartása nem öncélú. Figyelmét arra a fenyegetésre összpontosítja, ami bármikor közvetlen fizikai veszélyeztetettséggé válhat, ami már nem csak a lelket nyomorítja. Ezekben a versekben a tudatküszöb alá szorított hétköznapi életveszély tör felszínre, anélkül azonban hogy pontos körvonalakat ölthetne. Egyszerre van benne jelen a XX. század globális rette1019