Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11-12. szám - Alföldy Jenő: Király László: Skorpió
töprengek — ősrégi századainkban / a szeretők öregszenek kitartón megátalkodottan / s így néhány régi fényképbe szerelmes a világ”. Ám ebben a versben - a Hajnali félálom-ban - elárulja, mennyi elfojtott nyugtalanság és robbanni kész gyúanyag halmozódott föl ebben a zsibbadt állapotban: „Hallani álmatlan vadászrepülők angyali üdvözletét / ahogy kitépik maguk a nyugalom ezeregyéjszakáiból”. A különböző képsíkok egymásra vetítését itt a félálom indokolja - így törhetnek föl a tudat alól ezek a váratlan képzetek, s alkothatnak szürrealisztikus társításokat. Ez azonban még a cselekvéstől megfosztott ember meddő vágyakozása a tettek iránt, s az ösztönök láza- dozása az értelem tehetetlensége ellen. A változatlanság nemcsak a romlás állóvizeként mutatkozik: a tiszta források megmaradását is szemléli benne: „felhívnám csöndes / figyelmünket hogy / átutaztam a Mezőségen e / tikkasztó hőségben és az / ivóvíz még mindig ugyanaz / és a szívesség amellyel adják / még mindig ugyanaz...” (Útirajz). Ám a „névtelen maradt szülőhelyek / végig a ténfergő országrészen” nem azért lesznek névtelenek, mert valakik ledöntik a kétnyelvű falutáblákat, hanem mert szétszóródik a fiatalság. A kihalás rémálma kísért más verseiben is: „Itt ülni / fehér fal előtti lócán sorban / mint láthatatlan / kivégző osztag előtt” (Finn költők). Más népek jó példáit is szívesen szedi össze, mint szép, talált virágokat. Vágyképek, sóvárgások - jó esetben párhuzamok ezek a magyar kisebbség állapotával. A Moleszkisz: Larnacai képek című vers a magányos, tétlen őrlődésből felrázza a költőt, s a „mindent elölről” hétköznapisága Királynál szokatlan módon lelkesedésre fordul: S mindent elölről: Egy fölépített ház, Egy helyreállított város, Egy újjászülető ország... Egy felnövekvő fa, Ezernyi új fa, Egy feléledő erdő... Születik egy ember, Ezer ember, Egész nép áll talpra... S most összegyűlnek a gondolatok, Többé szét nem szórhatok, Egyről gondolkodom és mindenkiről, Egybegyűjtve őket, mindahányat. Persze, hogy a bizakodás vagy legalább a cselekvő kedv hangjait szeretné hallani odaátról az anyaországi versolvasó. Persze, hogy az ott élő emberek érdekében szeretné ezt. Be kell érnie a hiteles érzelmi helyzetjelentéssel: még mindig nem időszerű. Csak az érvényes költői szóra figyelhetünk, és Királytól teljességgel idegen a szépítgetés, a kegyes hazugság, a menekülés az idillbe. Forradalom utáni versei sem adnak okot arra, hogy rózsaszínben lássuk a jövőt. „A forradalom fölfalja gyermekeit, / de nem egyszerre, és nem mindahányat. / Szétszórt lábbelik a világot belepik - / utcán hagyja a hülyéket, bénákat.” Igen, századunkban ez már a negyedik tömeges „kitántorgás” a vakvilágba. Tudjuk, nemcsak az anyaországba rajzanak át a romániai rokonaink. Előfordul, hogy Király nem tud megbirkózni a bizonytalanság érzésével. A sok „forgács” nem mindig a lelkiállapot művészi kifejeződése, hanem inkább tünetszerű jele a romániai magyar értelmiség roppant nehéz helyzetének. (Pl.: Júniusi forgács. A gondolatot túlzó, de jogos önbírálatnak érzem, mely szerint „A töredék a semmi egész-sége”) Illyés Gyula érezte át legjobban az erdélyi sorskérdéseket az anyaországi írók közül. Egyik epigrammájában ezt a „táviratot” küldte maros vásár helyi írótársának, Sütő Andrásnak: „Erre gondolj: a kép / a legcáfolhatatlanabb beszéd”. Vagyis: bújtasd képekbe gondolataidat, s a versül értők a nyelvünket nagyjából megértő cenzorok fölött is összekacsinthatnak. Micsoda megkönnyebbülés ehhez képest, hogy Király László ezt írhatja: „Ki hitte volna, / hogy egyszer azt mondhatom, / amit akarok”. Örömmámorra még sincsen semmi okunk: Ezek a sorok nemcsak megkönnyebbülést fejeznek ki, hanem - sokkal inkább - döbbenetét. Előtte ilyen sorok állnak: „írni szeretnék. / Elromlott minden”. Utána: „A költészet félreértve. / Mitől élek még?” 1018
