Életünk, 1993 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1993 / 11-12. szám - Alföldy Jenő: Király László: Skorpió
ALFÖLDY JENŐ Király László: Skorpió Hosszú idő óta nincs a kritikus hangjában csodálkozás, nincs benne a felfedezés öröme, sem csalódottság, ha egy költőről azt állapítja meg, hogy verseiben nyoma sincs a széles gesztusoknak, a pátosznak, harsány lelkesedésnek, sem az ábrándos szépségnek, színpompás álmodozásnak. így abban sincs semmi meglepő, ha megállapítom: Király László verseiben a hét- köznapiság, a groteszk és az (ön)irónia uralkodik. Ez ma oly magától értetődő, mint a reformkorban a hazafias pátosz, a XIX. század közepén a népfelség gondolata és a népiesség, vagy mint a századfordulót követően a szépségkultusz és a szimbolizmus. Azazhogy... mégsem ennyire magától értetődő. Legalábbis Romániában, 1989 decembere óta. Ahetvenes és nyolcvanas években még természetes volt a költőktől elvárt lelkesedéssel szembeszegülő dac, a mímelt közöny, az undor, némi cinizmus és a mélységes rosszkedv. Csupán a múltbeli történelmi példákat fblelevemtő versek hangjának átforrósodása, a gyász és az emlékezés pátosza tudott átmenetileg úrrá lenni ezen a magatartásformán. 1989 decemberében számíthattunk arra, hogy a lélek természetes igényei közül nemcsak a nemakaráshoz, a bánathoz és a haraghoz való jogot lehet érvényesíteni a költészetben, hanem az ünneplés, a felszabadult jókedv, a megkönnyebbülés és a többi ember iránti bizalom is hangot kap a romániai magyar költők műveiben. Kevés jelét láthatjuk ennek. Nem a költők hibájából. Nem a magyar lakosság és nem a román sokaság hibájából. Temesváron bebizonyosodott, hogy a nemzetiségi, vallási, nyelvi és kulturális különbségek egyáltalán nem zárják ki két nép közt az egyetértést, az összefogás és a méltányosság lehetőségét. A politika azonban - mint már annyiszor - felborította a jóakarat rendjét. A marosvásárhelyi események, a kisebbségellenes nacionalizmus nyilvánosan megrendezett fekete miséi s a hatalom (jó esetben) közönyös viselkedése rövid idő alatt szétfoszlatta a reményeket. Az erdélyi magyarok helyzete a demokratikus jogok szempontjából kétségtelenül javult a rendszer megváltozásával, összességében mégis romlott: tovább nőtt a szegénység, s az országot elhagyó magyarok hatalmas - mintegy 300 ezres, főleg munkaképes fiatalokból ösz- szetevődő - tömege jelentősen csökkentette az erdélyi magyarság esélyeit a megmaradásra. A demokráciáért folytatott közös harc még tart az élet különböző területein, a jóérzésű románok és magyarok most is megtalálják egymást - s nemcsak az értelmiség legjobbjainak szűkebb soraiban -, de a magyar lakosság tizenöt százalékos megcsappanása kevés reményre jogosítja a népükért felelősséget érzőket, köztük az írókat. Ebben látom a személyiségen kívüli, „objektív” magyarázatát annak, hogy Király László költői hangja alig váltpzott az elmúlt négy-öt évben. Van azért változás. Nem ugyanaz a fanyarság hatja át az 1989 vége óta írott verseket, mint a korábbiakat. A régebbiekben a hétköznapias hangszerelésű groteszk a történéstelen elmúlás élményét hozta élőnkbe. Ezt érzem a kötetet intonáló (és fel- tételezésem szerint a korszakváltás előtti) Anabázisban: „ideje lenne enni valamit itt a dele az életemnek” — az életfolyamat ilyetén leszűkítése egy napszakra híven fejezi ki az élet meg nem változtatható, keserű egyformaságát. Másutt is a dermedtséggel határos egykedvűség mutatkozik: „mi történik majd — 1017
