Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Merklin Tímea: A csörgősipka láthatatlan angyala (Hamvas Béla: Karnevál) (tanulmány)
jelenik meg, mintha az elbeszélő és az ügyvivő whist-játékot játszana. És végül egy olyan réteg, amely a személyiség kibontakozásaként fogalmazható meg. Ebben a perspektívában a regény az idő regénye (midőn a kuckóban élni és halni kellett, de amikor a szubjektum a kuckó-lét fölé tud emelkedni épp e réteg kidolgozása révén). A szubjektív totalitásé, amely a kommentárokban úgy jelenik meg, mintha az égi kar egyik szólistája dudorászna: bosszú a valóságon; átemelni az imagináció körébe. Eseményszinten tehát Bormester történetével találkozunk, de a rétegzettségből fakadóan nem ő a főhős, hanem az összes megszólaló hang. A különböző rétegek különböző hangjai együtt képezik a főhőst, aki maga a regényíró. A valóság lehetetlensége, amely az individuumot maszkjából kitömi nem engedi, csak polifón módon tükrözhető reálisan. Hamvas nem bemutatja, megfogalmazza a valóságról alkotott elképzeléseit, hanem tolla nyomán a való derül fel. Nem leíija a káoszt, hanem úgy ír, hogy a kavalkád teljes őrületében megmutatja magát. Története nem valószínű, hanem valószerű. A Karnevál a tényleges realitás regénye, amennyiben egy ember önkeresésének bemutatásával a tébolyult világ tükrévé avatja önmagát. „... az útkeresésről írott szavak mindennél pontosabban megvilágították nekem, hogy a hagyomány nem felhalmozott tudás, nem korszak, nem beváltásra váró ígéret, hanem a lélek sajátos állapota...”7 A lélek sajátos állapota, mikor az elemi tapasztalat elragadtatásával éli át létbevetettségét a többi ember viszonylatában, és ehhez a szituációhoz alázattal fordul. Korlátozottságából ilyen módon kiszabadul - a labirintusra rálátó ember a szubjektum metafizikai megvalósulása. Ezért lehet Hamvas saját regényének főhőse. De a Karnevál a szubjektum története úgy is, hogy beavatási aktus, melynek során az egyén örök lényegére ébredhet - „regényhőssé" lehet az olvasó. Az önkeresés bizonyos fokon önimádat is. Ebben az esetben annak az embernek önimádata, akit a mindenség nógat (Németh László), aki az egyetemes léttel való kapcsolatot ismét fel kívánja venni. Ezt megerősíteni látszik az önkeresés egyik „stilisztikai eszközének” megválasztása, a kinyilatkoztatás, melyet Hamvas az egyetlen autentikus szövegként ismer el, s mint ilyet a létezés anyanyelvének tart. Bármiről lehet állítani bármit és annak ellenkezőjét, minden szó szo- fizmába fordítható, ám a kinyilatkoztatás lényege - természete szerint — nem annak igazságtartalma, hanem annak szándéka, mellyel létét az ember az autentikus szférába akaija emelni. A mondatok és ellenmondatok itt csak annyiban sűrítései a lét paradoxitásának, amennyiben Bormester illetve Bor- mesterek(l) különböző tapasztalatai a világról; egyáltalán nem az egyértelműség igézetében születtek. A polifónia révén Hamvas saját kinyilatkoztatásait nagyon is körüljárta és több oldalról megvilágította. Magát a legyen-1 is mérlegre teszi a harmadik felvonás előtti függönybeszédben. Esztétikai szempontból a kinyilatkoztatások felfoghatók a szatíra eszközeként: a konvencionális elbeszélői magatartás torzításaként - minthogy a szétesett, atomizálódott világról talán már csak ilyen tőmondatokban lehet beszélni szépen kanyarított, körülíróan ábrázoló mondatok helyett. * 577
