Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 5. szám - Merklin Tímea: A csörgősipka láthatatlan angyala (Hamvas Béla: Karnevál) (tanulmány)
Szeretet nélkül őrjöngeni kell. A Karnevál szereplői minél távolabb vannak a szeretettől, annál szörnyűbb maszkot viselnek. Toporján törzsorvos már a regény elején kimondja a diagnózist: a szeretet utáni sóvárgás sokkal több tettünket motiválja, mintsem gondolnánk. Jobban ismernénk egymást, ha bevallanánk: szeretve lenni nagyon nehéz. Még annál is nehezebb, mint szeretni egy másik embert. Mert ahhoz, hogy elhiggyük: minket is szerethet valaki, vagy minket valaki szeret, ahhoz előbb önmagunkat kell elfogadnunk. Bormestert is erre oktatja Márkus: minden betegség ellenszere önmagunk szenvedélyes szeretete. Ahogy a tó partján üldögélő ember is szereti önmagát. E nárcisszoszi alapállásból lehet csak elindulni a személyiség megvalósítása felé. Szeretve lenni kegyelmi állapot, ahová el kell jutni. Ez a szubjektum feladata. A szeretet provokációja. Kompenzáció. Felvonultathatnánk a sorskatalógus összes figuráját - mindegyiküknél ezt találnánk. Önnön monomániájából kitörni nem tudó lárva mindegyik szeretet nélkül, s hiába próbálkoznak kiegyenlítéssel, a begubózott egyéni lét szeretet híján tovább gubancolódik, s az egyik lárva a másik mellett elhalad. A hiába-kompenzálás tovább gerjeszti az örvényt; a böhmei túrba egyik alapvonása tehát a szeretetnélküliség. És az örvényben nem lehet megállni, csak a Szeretet pillanataiban. Ilyen pontokat is mutat a Karnevál: Tamara és Michail idilli szerelmét, Jézus és a tanítványok jelenetét, az avenraa-t, mint a metafizikai nyelv imádságszavának értelmét (az elemi üdvösség és az ősszeretet csírája), vagy a kenetet az Úr fejére kiöntő asszonyt. „A normális ember érzelmi tisztasága túl van az időn, mert a kezdetek fényéből szerzett meg, amit tudott. Nem hiszek másben, mint a világosságban. Azt a gondolatot, hogy az egyedül helyes életrend a szereteté, csak azért fogadom el, mert az egyedül értelmes. Ami ezen túl van, az nonsens.”8 Valószínűleg ez a helyzet Hamvas többi, nem szeretetre vonatkozó kinyilatkoztatásával is: szeretné a szétzüllő világot valahogyan mégis egységben látni, hát felépít magának egy eszmekört, amelyben - mintegy a káosz ellensúlyaképp - minden a helyén van, s olyan mondatokat konstruál, hogy eszméje fenntartható legyen. És miért ne tehetné meg? * A Karneválban a szubjektum alapmaszkja a bohóc. A bohóc az őrület egyetlen normális túlélője. Hamvas normális embere a teonóm (a beavatott, a Látó) ember. „A kozmikus csecsemő - írja az Arlequinhen -, aki semmit nem tud és nem akar tudni a becsvágy-világ kényszerzubbony-logikájáról.” Aki kételkedni kezdett abban, hogy a világban lehet élni szabadon, de felismerte a realitás és valóság kettős jelenlétét, s életében ezt következetesen vállalva független maradhatott. A bohóc éleslátásával önmagát avatta be a létezés paradoxitásába; el-nem-kötelezettségének konzekvens végigvitelével képes túlélni normálisan, szubjektumként a káoszt. Ó az, aki röhögött a realitás világában „hőbölygőkön," akiket a hatalmi ösztön űzött, és szellemcsaládjába vonta azokat, akik egyszerűen csak önmaguk szerettek volna lenni a valóság, vagyis a személy szférájában. így kerül egy szellemcsaládba Don Quijote, Hamlet és Bormester Mihály. Az ő történetük a személy története. Magányosak, mert nem voltak tekintettel 578
