Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 3-4. szám - A MAGYAR '56 LENGYEL SZEMMEL - KÉT EGYKORÚ TUDÓSÍTÁS - Hanna Adamiecka: Láttam Magyarországot I-VII. (Tischler János fordítása)
mi történik Magyarországon és követelték, hogy Magyarország ügyét az ENSZ ülésszakán tűzzék napirendre...” Kattognak a fényképezőgépek, dolgoznak a kamerák, a külföldi újsgírók felpattantak helyeikről. Megkezdődik köztük a harc a telefonokért. Egyetlen szót sem szólunk egymáshoz. Itt feleslegesek a szavak, némán megyünk át az aranyozástól díszlő termeken. Ezekben a pillanatokban tartja rádióbeszédét Nagy Imre. Vajon ez már a vég, vagy van még valamilyen megoldás, vajon e lépés megtétele helyes volt-e? Ezek a kérdések egyszerre zakatolnak a fejemben. Be kell vallanom, hogy a legutolsó pillanatig, sőt még akkor is, amikor Losonczy elvtárs bejött a terembe, reménykedtem, hogy nem hozták meg ezt a határozatot. Két oldaláról nézem ezt a kérdést. Az egyik Magyarország belpolitikai helyzete. Mélyen meg vagyok győződve, szükséges volt a kormány valamilyen határozott álláspontja a második intervencióval szemben. Ilyen álláspont hiánya szétbomlasztotta volna az alakuló egységet, és a nemzet felsorákozását kormánya mögé. Az országban létrejövő rendet anarchia váltotta volna fel. A magyar nemzet szabadságharcának élén a Nagy-kormánynak kellett és kell állnia továbbra is, másképp könnyedén elfoglalhatná azt a helyet valamelyik nagyobb felkelő-csoport ambiciózus parancsnoka. Ezért volt szükség valamire, ami minden eddiginél erősebb szállal köti a nemzetet a kormányhoz. De vajon szabad volt-e felmondani a Varsói Szerződést, nem lett volna-e elegendő egy, a szerződést aláíró országok azonnali összehívását követelő dokumentum? A másik oldal a nemzetközi aspektus. Ebből a szempontból a semlegességről szóló magyar deklaráció tovább bonyolította a helyzetet. A második intervenciót megindokló legkomolyabb érvként szolgált. Ezen az éjszakán Budapesten kevés ember aludt. A forradalmi bizottságoknál jelentkeztek az emberek, fegyverrel és anélkül. (Sztandar Mlodych 1956. XII. 1-2 [Szo-v] 4. o.) VII. KIRÁNDULÁS A DUNÁNTÚLI ORSZÁGRÉSZBE Az autó elvesztésének nem lettek végzetes következményei számunkra nézve. A Szabad Nép elől elvezetett autót természetesen nem sikerült visszaszerezni. Lajos felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult; másnap egy új autót és új sofőrt mutatott be nekem. Az autó egy zöld, kissé viharvert karosszériájú „Warszawa” volt. A sofőrt Jánosnak hívták, szép, markáns arcú, egy ismert olasz művészre emlékeztető fiú volt. A forradalomig a párt KB-ban dolgozott. Úton Hála ennek a kincset érő közlekedési eszköznek, november 3-án végre megvalósíthattuk régóta tervezett vidéki utazásunkat. Ez az utazás valójában más körülmények között zajlott, mint ahogy azt 3 nappal korábban elgondoltuk. A szovjet tankok, amelyek október 31-ről november elsejére virradó éjszaka lánctalpaikon átlépték a határt, Budapest körül szorossá vonták a gyűrűt. Az újságíróknak foglalkozásukból következően egy kicsit mindig „hitetlen Tamásoknak” kell lenniük. Éppen ez volt az oka a mi utazásunknak is: először 276
