Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 8-9. szám - Martos Gábor: "Mind walesi bárdok voltunk" - beszélgetés Cselényi Bélával

vállalnak, azok nagyon is belátható, nagyon is kicsinyes dolgok. Napi aktualitások kötik le őket. És amilyen jövedelmező ez a rohanó életük, ugyanolyan balga is. Teljesen idegen tőlen/ez az álamerikai zsurnalisztikus szellem, és nemcsak hogy nem befolyásol, hanem taszít is.

— Ez azt jelenti — ha jól értein -, hogy te elvesztettél egyfajta szellemi közeget, pontosabban otthagytál Kolozsvárott egy szellemi közeget, amely a te költészetedet jelentősen befolyásolta ?- Nem, inkább azt jelenti, hogy vérszegények a kapcsolataim, amelyek egy másfajta közeg felé mutatnának. Nem tudom, hogy otthon milyen most a szellem, de azt hiszem, hogy a különböző irodalmi körökben megvan a valódi szellemi lét. Nem véletlen, hogy itt született emberek között sose hallottam olyasmit, hogy egymás között valami absztrakt dolgot hoztak volna szóba... tehát hogy azért szólaltak volna meg, hogy valami absztrakt témát peddzenek. Beszélnek az adórendszer tarthatatlanságáról, a gyermekholmi-támogatás megvonásának embertelen mivoltáról, satöbbi satöbbi; mindig olyankor törik meg a csendet, amikor valahogy valami módon az anyagiakhoz kötődnek. Nekem azok az „üresjáratú” beszélgetések hiányoznak, amikor rossz minőségű cigaretta mellett — már aki dohányzott -, híg sör mellett - már aki sörözött -, esetleg egy szabadtéri, rongyos, foltos asztalnál a fekete lyukról, vagy a holográfiáról, vagy bármiről beszéltünk; vagy a parapszichológiáról önmagáért. Hogy - mint a kínai mester és a tanítványa — eddzük magunkat, s egy adott pillanatban a tanítvány legyen a mester, és fordítva. Tehát ezeknek a balgai-ilmai értelemben vett üresjáratú beszélgetéseknek látom én értelmét, de ilyenekben veszek nagyon kevésben részt. Itt minden szónak célja van, jól kiszámított célja; ezt érzem inkább, nem annyira az információbőséget, amellyel nap mint nap találkozom - hiszen a rádió számára például az Esti Hírlapot én teszem kódszámokkal kikereshetővé -, de nem hat rám.

— És vajon ebben a változásban, ennek a szellemi légkörnek az elvesztésében mennyi lehet a szerepe annak, hogy ez a generáció — amely végül is nagyrészt egy azonos srófra járó agyú emberek baráti köre volt annak idején Kolozsvárott —, hogy ez a baráti kör szétszóródott, és vajon mennyi lehet annak, hogy ez a generáció, mondjuk ki, valamelyest meg is öregedett, vagy, ha úgy tetszik, felnőtti- Észrevettem valamit: hogyha az osztálytársak közül valaki megnősült vagy férjhez ment, már nem tudja úgy vinni a szót, mert előbb-utóbb a pelenkák textíliája raszterezi a mondanivalóját; már elsősorban a családjához tartozik, és bár szereti az osztálytársait, lépten-nyomon a családja felé fordítja a szót. Úgy gondolom, hogy közülünk is ki-ki szakosodott, és polgári foglalkozást vállalva valamit megvalósított. Az is egy megvalósítás, hogy más állampolgárságot nyert, és már nyilván nem a zsebpénzéből az egyetemi negyedben kávézgató lánglelkű fiatalember. Ez egészen természetes dolog. A hiba akkor van, hogyha ez elhomályosítja az ember igazságérzetét; vagy pedig ha az emlékezőtehetsége kihagy, és nem emlékszik a hangulat varázsára. Na most már én olyan ritkán találkozom emberekkel - mint ahogy otthon sem voltam társasági ember -, hogy nem tudom, mekkora az emberek emlékezete. Egy biztos: én csak az emlékekből élek; úgy vagyok, mint A nap vége című filmben az öreg: csak akkor vagyok boldog, ha emlékezhetek.

— Ha már itt tartunk: említetted azokat a walesi bárdokat, akik „megégtek” ebben a vállalásban...- Még Vass Leventét is hozzá kell tenni, a halottak közé...

856