Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 8-9. szám - Martos Gábor: "Mind walesi bárdok voltunk" - beszélgetés Cselényi Bélával
amit írt, asztalfióknak, ágyban, kávézva, vécén, és megjelenik - nyilván, ha jó — az újságban. De az újság első oldala, az iniciálé, az majdnem mindig Ceau$escu volt. Természetesen voltak vezércikkek, amelyek aljasak voltak, de hát azért a kocsmában sem mindenki kocsmatöltelék... A légkör persze gyanakvó volt. Sok volt a besúgó; én is ismertem néhányat. A barátok, akikről az előbb beszéltem, ezek — hogy mondjam- sülve-főve együtt voltak, és mindent tudtak egymásról, és ez garancia volt, hogy nem lehetnek árulók. De beszűrődtek közénk lumpen elemek, vagy karrierista, cinikus besúgók, lehányt söntéspult-szagú tahók, akik - hogy mondjam - saját érvényesülésük érdekében irántunk való gyűlöletre heccelték fel magukat, hogy legyen ürügyük minket beárulni, s ezt meg is tették. Volt az úgynevezett homokos kávézó - mert homokon sütötték a kávét -, tudták, hogy ki ott a besúgó; volt a Mamaia cukrászda, ott is tudták, hogy ki a besúgó. És hát volt remény arra is, hogy a velem szemben ülő ember talán nem az. Mindenesetre nem kezdtük mindjárt a rendszer taglalásával... Az élet sem az utcán zajlott. Egyszer próbáltam ugyan plakátjaimat kiragasztani az Óvárban - ott volt Zudor is —; már nem emlékszem pontosan a polgárpukkasztó szövegre... erre december elsején egy kicsit elbeszélgettek velem az elvtársak. Nem utaltak erre, de utaltak másra, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Ez tulajdonképpen izgalmas játék volt, és valahogy talán még varázst is adott az egésznek; a besúgókat kitribliző konspiráció; azt hiszem.- De ez az izgalmas játék azért a te számodra azt is jelentette, hogy ’83-tól — ahogyan a beszélgetésünket kezdtük -, hét évig nem adhattál ki kötetet. Nyilván írtál; gyűltek a versek, gyűltek a naplófeljegyzések, de a megjelenéstől — most néhány folyóirat-megjelenést leszámítva - elvágták az utadat.- Az én helyzetem azért speciális volt, mert publikációs szempontból nekem több „gátló tényezőm” is volt, tehát én három-négy szempontból sem közölhettem. Az egyik az volt, hogy a bátyám ’83-ban Magyarországra költözött, s akkor azt hitték, hogy én is beadtam az útlevérkérelmemet, és emiatt nem akartak közölni tőlem, lévén hogy ezt nem volt szokás azoktól, akik elmenőfélben voltak. Ugyanakkor volt valami olyan huzavona is, hogy a Magyarországra küldött verseim nem kerültek jó adminisztrátor kezébe, így magyarországi terepen sem tudtam közölni. Nem utolsósorban akkor a magánéletemben valaki rám tehénkedett, aki kiseperte lelkemből a romantikát, ezért jött egy kevésbé termékeny, kevésbé romantikus alkotói szakaszom, és ez sem lényegtelen; ’83—84-es magánéletemről beszélek. Akkor ráadásul egy könyvtárban dolgoztam, napi nyolc órát, azaz nem voltam már a régi szabadfoglalkozású, aki csak ide-oda küldözgeti a verseit. Aztán jött egy olyan kiadói törvény, melynek értelmében valaki egy évben csak egy könyvet közölhetett. Azelőtt sem közöltem minden évben, de valahogy az a tény, hogy tudtam, hogy rendelet szabályozzza, hány könyve jelenhet meg egy szerzőnek, olyan pszichózist teremtett... nem tudom, te szívesen közölnél-e akár egy fél kötetet is ilyen körülmények között? Tehát nem voltam én soha indexen, de... Vajon érdemes volt-e kommunikálni azzal a rendszerrel, amely Nagy Istvánt, az elvakultan balos Nagy Istvánt fasisztának nyilvánítja; amely a széplelkűen népies Kós Károlyt fasisztának tekinti, az Öveges professzor népszerűségének örvendő Xántus János természettudósról meg azt a rágalmat terjeszti, hogy egykor Hitler-bajuszt viselt és verte a románokat - nyilván merő tudósi szórakozottságból - és így tovább... Ilyen körülmények között? Ezek abnormális körülmények...- Ezek a körülmények létrehozták az öncenzúrát? Erről van szó?- Nem, én azért az asztalfióknak végig írtam. Az előbb említett hullámvölgy-periódusnak is nagyon sok verse van; azt hiszem, ez az új kötetem is majdnem mind 854
