Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 8-9. szám - Varga Imre: "Bízom az igazság mindenhatóságában" - beszélgetés Kocsis Istvánnal)

országban. A finn nemzet és a svéd kisebbség viszonya példamutató kellene hogy legyen. A finnek elvárják a svédektől, hogy tanuljanak meg finnül, de cserében ők is megtanulnak svédül. A finnek vállalják az együttélés előnyei mellett az együttélés terheit is, a közép-európai soknemzetiségű országok, Románia vagy Szlovákia többségi nemzete meg akarja tartani a nemzetiségeklakta területeket is, de elvárnák, hogy az együttélés minden terhét a nemzetiségek viseljék. A nemzetközi jognak lenne a feladata, hogy a kölcsönösség elvét érvényesítse. S az önrendelkezéshez való jogot, természetesen. Nagy-Britannia népeit is joggal irigyelheti a mai közép-európai. Náluk minden népet megillet az önrendelkezési jog, itt Közép-Európában két csoportra osztják a népeket: olyanokra, akiknek szabad hivatkozni az önrendelkezési jogra (románok, szlovákok, szerbek stb.), s olyanokra, akiket ez a jog nem illet meg, egyszerűen azért, mert 1920 Trianonjában és 1947 Párizsában jogtalanul semmizték ki őket (magyarok, erdélyi és felvidéki németek stb.) Nagy-Britannia népeit irigyelhetjük még azért is, mert színjátszásuk fejlett, eredeti. S mert felszabadultak, biztonságban érzik magukat, van önbizalmuk.

A viselkedéskultúránk, életvitelünk hogyan állja az összehasonlítást?

A mai magyarországi magyar sajnos nem becsüli meg a magyar múltat. A parlamentünk vezető színészei például alig hivatkoznak a Habsburg-kori magyar közjogra, pedig három évszázadon át Európában a magyar közjog a legerősebb. Parlamenti életünket egyébként ott kellett volna folytatnunk, ahol az I. világháború megszakította.

S szerinted az folytatható lett volna?

Meg kellett volna kísérelni a folytatását. A magyar közjog kényszerűségből volt fejlettebb a XIX. században, mint a nyugat-európai országok közjoga, de azért megbecsülhetnénk régi, kipróbált közjogunkat. Az osztrák császárság népei például mindig irigyelték a magyar királyság erős közjogát. A magyar állampolgárság a kiegyezés és az I. világháború közötti időszakban nagyobb biztonságot nyújtott, mint a korabeli német vagy francia. A magyar közjog a magyar nacionalizmust is képes volt megfékezni. A többségi nemzet nacionalizmusa sehol sem olyan tehetetlen a XIX. század második felében, mint Magyarországon. Miért nem vagyunk büszkék arra, hogy a magyar nacionalizmust maga a magyar közjog hatástalanította?

Mi lenne a te elképzelésed az élhető, testvériségben, békés közösségben munkálkodó Kelet-Közép-Európáról?

Az itt élő népek utoljára az Osztrák-Magyar Monarchiában éltek szabadon. Előítéletmentesen tanulmányoznunk kellene azt a kort, amelyben Közép-Európa minden nemzete, nemzetisége szabadon kibontakozhatott.

De vajon okkal-joggal hivatkoznak-e a magyarok szomszédai, hogy velük mint

nemzetiséggel a múltban jogtalanságok történtek?

Nem véletlen, hogy aki a kiegyezéskori nemzetiségi elnyomásra hivatkozik, az előbb meghamisítja ezt a kort. Ahogyan például az 1907-es Apponyi-féle oktatási törvényt meghamisítják. Érdemes egybevetni a törvényt a hamisítványaival. Meghamisítását Constantin Anghelescu román oktatásügyi miniszter kezdte a húszas évek közepén. Érdemes tanulmányozni, hogyan. Történt, hogy Anghelescunak igazolnia kellett a Népszövetség előtt, hogy az erdélyi magyar felekezeti iskolákban miért kötelező Románia földrajzát, történelmét és alkotmánytanát románul tanulni. Anghelescu mentegetőzésében kifejti, hogy ő csak Apponyit utánozza. De mivel az Apponyi-törvény830