Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 8-9. szám - Varga Imre: "Bízom az igazság mindenhatóságában" - beszélgetés Kocsis Istvánnal)
megbízott az igazságérzetemben: én választottam ki verésemhez a vesszőt. Egyébként egyetlen egyszer sem vert meg igazságtalanul. Képzelődő, ábrándozó fiúcska voltál? Álmodozó és unatkozó. Főleg nyáron untam magam rettenetesen. A nyári hétköznapokon. Vasárnap sose untam magam: a falu öregjeinek akkor volt idejük mesélni. Most érdemes lenne az iskoláidról beszélned. Tanítottál és tanultál egyszerre? Nem az volt a baj, hogy csak levelező tagozatra vettek fel, hanem az, hogy történelem szakra. Hogy mit tanultunk mi történelem helyett! Minden képzeletet felülmúl. A történelemtudomány megcsúfolása minket, levelező hallgatókat jobban megviselt, mint a rendes tagozat hallgatóit. Őket legalább beavatták a történelemhamisítás titkaiba tanáraik. Mi magunkra voltunk utalva. Mit tehettem volna? Kimaradtam. Két év múlva iratkoztam be a Babe$-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom szakára. Ezt el is végeztem 1965-ben. Mit kezdtél a tanári oklevéllel? Semmi hasznát nem vettem. Tanítani nem is tanítottam többet. Az egyetem elvégzése után öt évig gyermek- és ifjúsági lapoknál dolgoztam, majd átmentem az Utunk című irodalmi hetilaphoz. Ott több mint tíz évig dolgoztam. Korán kezdtél közölni? Viszonylag. Negyedéves egyetemi hallgató voltam már. Életed nehéz helyzeteiről elég sokat írtál. Legtöbbet arról, ami sofőriskolai oktató koromban történt. Véletlenül lettem tizenkilenc éves koromban egy soföriskola oktatója. Úgy kezdődött, hogy a kinevezett oktatóról kiderült: analfabéta. Szükség volt egy írástudó helyettesítőre. Ehhez volt kamasz-önbizalmam, de semmi tudásom, semmi képzettségem. Tanítványaim mindenben jobbak voltak, mint én. De végül legyőztem őket — gépkocsi felborításban. Ebben világrekordot állítottam be: három tehergépkocsit borítottam fel két hónap alatt. Úgyhogy egy világbajnok ül most veled szemben. A harmadik borulás volt az, amely nagyon megviselt. A máramarosi hegyekben történt, egy szerpentinen. 24-en ültek, mind tanítványaim, a tehergépkocsin. Mellettem az oktató aludt részegen. Amikor a borulás után magamhoz tértem, azt sem tudtam, hány órája fekszem a hátára fordult kocsi kabinjában eszméletlenül. Rögtön azzal vádoltam magam, hogy bizonnyal nem is ájultam el, csak szeretném elhitetni magammal, csak szeretnék elájulni, hogy minél később kelljen szembenéznem a rettenetes ténnyel, hogy felelőtlenségem miatt meghaltak a tanítványaim. Úgy tűnt akkor, hogy minden mozdulatom egy fél órát tart. Nagy nehezen kimásztam a kabinból. Amit érzékeltem, teljesen valószerűtlen volt. Csak a felborult kocsit láttam, fákat, az út töltését, a tanítványaim közül senkit. És tudtam, hogy ami iszonyatos, azt akkor fogom látni, ha megkerülöm a kocsit. Elindultam, száz év alatt kerültem meg a kocsit. S nem hittem a szememnek: a túloldalon mindenki állt; igaz, amit láttam, valóban valószerűtlen volt: mozdulatlanul álltak mindannyian, s ahágyan voltak, annyifelé néztek. És sapka volt a fejükön. S megvilágosodott előttem, mit jelent az, hogy sapka van a fejükön; azt jelenti: mindenki él, és hirtelen hatalmas boldogság árasztott el. Elmosolyodhattam, mert valaki kiáltotta, hogy hát ez még vigyorog is. Ha nem mosolyodtam volna 819
