Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 8-9. szám - Varga Imre: "Bízom az igazság mindenhatóságában" - beszélgetés Kocsis Istvánnal)
el, nem vertek volna meg. De elmosolyodtam, s legalább tízen nekem estek. Nem védekeztem, nem is éreztem az ütéseket, még olyan állapotban voltam, hogy a fizikai fájdalmat képtelen voltam érezni. A tanítványaimnak is mindegy volt már, hogy engem püfolnek vagy egy homokzsákot: ütöttek, hogy szabadulhassanak attól az elviselhetetlen valamitől, ami a mellkasukat feszítette. A nagy verés közben nem is eshettem össze: az ütések minden oldalról megtámogattak. Később a fiúk tudni vélték, hogy amikor magamhoz tértem, azt mondtam: aki nem tud vezetni, ne vezessen. De ezt az igen „okos” következtetést minden bizonnyal csak napok múlva, betegágyamon sütöttem ki. Hogy mit éltem át, azt tíz éven át képtelen voltam hitelesen megírni, pedig legalább százszor megpróbáltam. Talán húsz év múlva a Magellán című drámámban végre sikerült. Maradt abból az emlékből valami szavakon túli, kifejezhetetlen? Nem, a Magellánban talán sikerült kifejeznem. Nem biztos. Amit biztosan nem fejtettem még meg, az az, hogy minek köszönhetik hihetetlenül nagy erejüket az avasújvárosi és a kőszegremetei emberek. Biztosan köze van hozzá a szigorú, hagyományőrző életformának, aztán annak, hogy zárt közösségben élnek. A legfőbb törvényük az, hogy csak azt illik tisztelniük - legyen szó községi elöljáróról vagy államférfiről -, akit ők maguk választottak. Örömmel tapasztaltam a múlt nyáron, hogy egykori tanítványaim - ma már jó negyvenesek - éppolyan erősek, mint édesapáik, nagyapáik voltak az ő korukban. Szeretem őket hallgatni. Nemcsak akkor, ha édesapámról mondanak el új legendarészleteket. Ezt is meg kellene végre írnom: a fiatalon elhunyt édesapámról szóló legendák valóságalapját. Szép történetet hallottam arról, hogy édesanyám beküldte Szatmárnémetibe cipőt vásárolni három gyermekének, de nem a három pár cipővel érkezett haza, hanem tele szekér tankönyvvel. Kérdi édesanyám, mikor fogsz cipőt vásárolni a gyerekeknek? Mondja édesapám: Jövő havi fizetésemmel megint bemegyek Szatmárra, s a cipőkkel térek haza - ha tankönyv nem lesz a boltokba’... Szebben mondják el, mint én, de van, akinek a történetében a három pár cipő helyett már három télikabát szerepel, máséban három zsák liszt, csak a tankönyvek szerepelnek mindannyiukéban. E tankönyveknek közük van a te olvasási szenvedélyedhez? Annyiban feltétlenül, hogy mezítláb nem tudtam kimenni a lakásunkból, s így reggeltől estig kénytelen voltam az olvasással beérni. A könyveket egyébként dr. Perecz Sándortól, Avas járás egykori szolgabírájától kölcsönöztem. Húszezer kötetes könyvtára volt. Ö a szakkönyveit bújta, pedig sejtette, hogy szaktudására soha többé nem lesz szükség, én a sorozatait: Jókait, Dumas-t, Sakespeare-t, Mikszáthot. Hálából, hogy annyi kötetet vihetek magammal olvasni, amennyit elbírok, közjogot hallgattam nála. Nagyobb figyelemmel azért, mint bármit egyetemi hallgató koromban. Szerelmese volt Perecz bácsi a régi magyar közjognak. Számtalan példát mondott el arról, hogyan maradt alul a Habsburg-ház a magyar nemzettel folyó küzdelmében - a közjog erején törik meg mindannyiszor az önkényuralmi akarat. Perecz bácsi annyira hitt a jogban, a törvények erejében, az ártatlanok sérthetetlenségében, hogy soha eszébe sem jutott, hogy törvényekre hivatkozva a román hatóságok törvénytelenül meghurcolhatják. Amikor Perecz bácsit a román politikai rendőrség letartóztatta, akkor hamvadt el az egykori Avas járásban a román jogállamiság mítoszában való hit utolsó szikrája. Számomra pedig a jog mint tudomány ekkor hosszú időre megszűnt létezni: beleolvadt a történelemtudományba. Melynek a romániai tilalmáról még nem tudtál. 820
