Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 8-9. szám - Varga Imre: "Bízom az igazság mindenhatóságában" - beszélgetés Kocsis Istvánnal)

mányegyetem bölcsészkarának történelem-magyar szakára csak levelező hallgatónak vettek fel. Közben történelmet és testnevelést tanítottam saját falumban. Nagy igyekezettel játszottam meg a felnőttet. Igazgatóm figyelmeztetett, hogy nem vagyok képes fegyelmet tartani, próbálkozzam esetleg „klasszikus” módszerekkel: ha x-ék (akiknél a járási első titkár gyakran ebédelt) gyermekét meg tudom különböztetni a többitől, akkor a pálca használatának nem lesz következménye. Mit tesz ilyen helyzetben egy kamasz? Én természetesen senki mást nem vertem meg, csak x-ék gyermekét. Még aznap éjjel első titkári parancsra rúgtak ki állásomból. Iszonyatosan büszke voltam magamra. S még szerencsém is volt: a szomszédos Köszegremetén egy tanítói állást senki nem óhajtott betölteni (talán azért, mert a korabeli tanügyi tájékoztatók szerint az a falu megközelíthetetlen volt: se vasútja, se országútja...). Hogy mekkora szerencse ért, azt persze akkor nem tudtam. Kőszegremeténél aligha létezett akkor érdekesebb hely egész Európában. Párizsért nem adtam volna. Kőszegremete nem vett tudomást a XX. századról: élte méltóságteljesen a maga XV. századi életformáját. A kőszegremetei férfiak nemcsak megtörhetetleneknek tűntek, de felfoghatatlanul nagy volt az önbizalmuk, a hitük saját erejükben: keményen dolgoztak, szépeket meséltek, a falu legősibb emlékeibe menekültek a Sátán gerinctörő fondorlatai elől. Nem is tűntek emberségükben és magyarságukban megalázottaknak. Engem titokzatos mosollyal biztattak, hogy ne vegyem komolyan a korszak fenyegetéseit. Ilyképpen: A falu bíráját mostanság ügy hívják, hogy tanácselnök vagy hogy párttitkár, de ez nem túlságosan nagy baj addig, amíg az elnök vagy a titkár a bírónak a templomban levő székét is elfoglalja. Az lett volna érdemes tanulmányozni, ahogyan régi korok misztikájába mint bevehetetlen várba menekültek az egyre erősebb támadások elől. Persze, én magam is szabadnak éreztem magam, hisz elhittem, hogy a legújabb kort, a Trianon utánit, a falu határánál sikerült feltartóztatniuk a kőszegremetei legyőzhetetleneknek. Vagy már Újváros határában az újvárosiaknak?

A történelemmel foglalkoztál tehát végül is. Amire vágytál.

Igen. Mintha történészként figyeltem volna Kőszegremetén és Avasújvárosban, miképpen védekezik a jelen.

De még vess egy pillantást a gyermekkorodra. Az iskolaudvarnál hagytad abba.

Az iskolaudvar veszedelmes hely. Aki azon az udvaron úr - ha hatalmát csak az tartja fenn, hogy nála a sportszertár kulcsa, akkor is -, az könnyén senkiházivá válhat. Ha nem állja meg, hogy ne éljen vissza a helyzetével. Édesapám bizonnyal nem véletlenül mondogatta nekem, hogy amiképpen ő előre köszön a földművesembereknek, úgy nekem is előre kell köszönnöm a gyermekeknek. Ha megkérdezte, ki a legméltóbb a tiszteletre, azt kellett mondanom, hogy először a fbldművesember, másodsorban a király, harmadsorban a tanító. Ha tanítóim panaszkodtak rám, édesapám sosem vert meg, ha tanulótársaim, akkor nadrágszíjjal. Magatartását az hitelesítette, hogy úgy tisztelték az újvárosiak, mintha Isten küldötte lett volna.

Honnan származik édesapád?

Székelyföldről. Ürmösi. Nagyanyám ott volt óvónő, a legügyesebb ürmösi legényt kinézte magának, s férjül vette.

Édesanyád milyen asszony?

Igazi anya. Az élete ma is abból áll, hogy aggódik a gyermekeiért. Hárman vagyunk testvérek. Gyermekkoromban nagyon szigorú volt. Gyakran megvert. Vesszővel. De

818