Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 8-9. szám - Vekerdi László: Csoóri Sándor: Nappali hold (esszé)
dányszámú lapokban és folyóiratokban leírt vagy a tévében-rádióban elhangzó szavak jelentőségét. Helyesebben vélt jelentőségét, hisz a mindennapi gondjaikba merült emberek nemigen figyelnek a magosán fölöttük zúgó szópárbajokra. De a politikusok és közvéleményformálók ezt nemigen veszik észre; mögöttük mindig összesereglik annyi hívő, hogy egy nagy egész nevében véljenek szólhatni. Tán épp ezért is nevezhető a nyelv a legveszedelmesebb javak egyikének? Mindenesetre a választások idejére a régebbi ellenzéki elit - nemcsak a szűkebben vett politikai, a szellemi is - roppant erősen polarizálódott, helyesebben klasszikus „két dudás egy csárdában” szituációt teremtett. A Nappali hold egyebek közt reflexió is erre a szituációra, nem egyszerűen exodus. A politika sápadt, fehér fénye elkíséri Csoórit a napsütötte esztergomi lankákra, s olykor elhomályosítja a természet fényeit, a kék eget, az arany Napot. A poézis helyét ilyenkor átveszi a nyelv. Hölderlin úgy tudta, hogy az ember legveszélyesebb javainak egyike, de Heidegger - ravaszabb skolasztikusok modern utódaként - már kimagyarázta az ellentétet a poézis ártatlansága és a nyelv ártalmassága között. Pedig Hölderlinnek volt igaza: Az ellentét kima- gyarázhatatlan, a veszély ki nem küszöbölhető. De az ember sokat tapasztalt, sok mindent megnevezett az Égiekből, amióta Beszéd vagyunk és hallhatunk egymásról. „Seit ein Gespräch wir sind / Und hören können voneinander”. Azaz a szó veszélyei csökkenthetők, de csak akkor, ha meghallgatjuk egymást,, ha hallgatunk egymásra. Ha valaki, hát Csoóri mindig is tudta ezt jól. Meglehet lénye csokonais vonásai eleve determinálták a mások meghallgatására, meglehet tudatosan is növelte magában a másokra figyelés képességét. Az a sok megnyitó, búcsúztató, emlékezés, nyílt levél, utalás, hivatkozás, ami a jelen kötetben is olvasható, önmagában mutatja Csoóri lankadatlan figyelmét a többiekre, igényét a meghallásra és meghallgattatásra. Ahogyan ismételten felbukkan a naplóban Orbán Ottó, egy kicsit tán mérceként és kontrollként is, ahogyan pápai rajztanárjára emlékezik, ahogyan Donáth Ferenctől búcsúzik, ahogyan Mécs Imre levelére válaszol, vagy a Kertész Ákoséra, A mélyponton... A cím maga mutatja Csoóri megrendültségét, döbbenetét, fájdalmát. Logikus lenne folytatni a mondatot: a szavai keltette vihar, felháborodás és fájdalom miatt. Logikus, de semmiképpen sem helytálló. Csoóri fájdalma mélyebb; a mélypontra nem a meghurcoltatás juttatta, mint ahogyan a Kisebbségben igazságtalanul bántó és nagyon rosszkor jött néhány mondatát leíró Németh Lászlót sem. Csoóri bántó néhány mondatáról legokosabb lenne hallgatni, mint ahogyan Borbándi Gyula teszi a Nappali holdról írt bölcs recenziójában. Mert nemcsak az növeli a bajt, aki elfódi, de az is, aki módfelett és oktalanul fel- hánytorgatja. Ám a külföldi recenzenssel ellentétben belföldi aligha engedheti meg magának tisztességgel a hallgatást. Márcsak azért sem, mert a néhány 795
