Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 8-9. szám - Vekerdi László: Csoóri Sándor: Nappali hold (esszé)

a bajt. (Tán épp azért, mivelhogy a Kerekasztal még „inkább költői találmány, mint politikusi”?) Csakhogy - idézi Csoóri Unamunót - „Nem elég gyógyítani a pestist, sírni is kell tudni miatta”. És így bár a tárgyalófelek munkája történelmi súlyú volt, mégis féloldalú: „ők csak a pestist próbálták gyógyítani, a testet megbilincselő és lefokozó bajokat, pedig a Nemzeti kerékasztal résztvevőinek a »sírásra« is gondolniuk kellett volna. A megkerülhetetlen katarzis feszült, türelmetlen és zűrzavaros üzeneteire, amelyek időről időre a gyomor tájékáról indulnak el, s kerítik hatalmukba a szívet s az agyat.” Jelen recenzens még azt is el tudja képzelni, hogy a részvevők végignézhették volna együtt a teljes, a munkaszolgálatosok szenvedéseit is hangsúlyozó Krónikát, a Csonka-Bereget, a Hószakadást... Hiszen mindenik egy-egy magyar Miserere, pontosan abban az értelemben, ahogyan Csoóri idézi Unamunót: „Ha a sorsverte tömeg együtt elénekel egy Misererét, az annyit ér, mint egy filozófia”. De a Kerekasztal lovagjainak kisebb gondjuk is nagyobb volt a sírásnál, ők már akkor mindenre elszántan uralkodni akartak, s csakis az uralomra jutás eszközeként használták a beszédet. Meglehet éppen ezért és így kopott ki a Kerékasztalból minden „költői találmány”, s vált kizárólagosan és elszántan politikaivá. Természetszerűen bomlott fel, s folytatólagosan ment át a nekitü- zesedő politikai harcba, a rengeteg időt, energiát, jó szándékot, papírt, pénzt felemésztő választási küzdelembe. Ki gondolt itt már Miserérére? Pedig egy költő, Tornai József külön is figyelmeztetett rá, hogy még mindig-adósok vagyunk a bűnbánattal, mert - bár segítőkész és együttérző egyének akadtak - mint nemzet eltűrtük sok százezer magyar honfitársunk kiközösítését zsidóként, és szörnyű elpusztítását. De ahogyan annak idején Bibó István, ő is hiába figyelmeztetett. A nagy „önépítés” mámorában egyre nagyobb önbizalomra szert tévő pártok nemcsak hogy „sírásra” nem gondoltak, de alkalomadtán nem átallották -, ha tán nem is tudatosan és semmiképpen sem vezetőik szándéka szerint - bevonni a hatalomért vívott küzdelembe az antiszemitizmustól való félelmet egyfelől, az antiszemitizmus vádjától való félelmet másfelől. Méghozzá mivel mindkét nagy pártnak, vezető illetve meghatározó személyiségein keresztül, régtől fogva megvoltak a hagyományos összeköttetéseik külhoni eszmetársaikkal, a kölcsönös szorongás szóbeli lecsapódásai nem korlátozódtak a hazai sajtóra.

A sajtó pedig pillanatok alatt neuralgikus ponttá vált az új magyar politikában. Az új magyar politikai, sőt az egész magyar szellemi élet minden vezetője a totalitárizmus világába nőtt fel, s még ha küzdött is ellene, akar- va-akaratlanul átvette a diktatórikus rendszerek aggódó (és aggasztó) törődését a (nyomtatott és elektronikus) sajtóval. De az „új politikus” demokrataként a sajtószabadság mellett állott akkor is, ha közben magában (vagy nem is csak magában) pokolba kívánta a bíráló vagy pláne „szemtelen” hangokat. Valóságos sajtóneurózis keletkezett, amely mértéktelenül megnövelte a nagy pél794