Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 8-9. szám - Vekerdi László: Csoóri Sándor: Nappali hold (esszé)

lanabb foglalkozásnak nevezi, a második a nyelvet a legveszélyesebb kincsnek, amit az ember azért kapott, hogy megmutathassa, kicsoda. („Darum ist der Güter Gefährlistes, die Spache dem Menschen gegeben... damit er zeuge, was er sei...”) Az ember a nyelvben tanúskodik magáról; de a nyelv veszélyes jószág: könnyebb ártani vele, mint használni. Ezért kapta az ember a poézist, hogy ártatlanságával csökkentse a nyelv ártalmasságát; a poézis hivatott leszerelni az ember másik ember elleni indulatait. Fegyvernek gyönge, de maradandót mégiscsak ő teremt. A poézis őrzi a nyelv ősforrásait; neki még és már kevés a fogalom. A szó itt nyílt és többértelmű. A nyelv épp azért annyira veszélyes jószág, mert könnyen válhat zárttá és egyértelművé, azaz félreért- hetővé; azaz a szó szoros értelmében képtelenné. A zárt, félreérthető, képtelen kijelentések pedig, mivelhogy egymáshoz való viszonyunkban mi magunk is beszéd vagyunk, igencsak megterhelhetik ezt az amúgy sem könnyű viszonyt. Azért az ember viszonyát a másik emberhez költészetté kéne varázsolni: „Voll Verdienst, doch dichterisch wohnet / Der Mensch auf dieser Erde...”

De hát az emberek viszonyát nem a költészet, hanem a gazdaság és a politika határozza meg; hogyan lehetne a közgazdász vagy pláne a politikus költő? Vagy legyen a költő politikus? De hát nem épp a politikától szökött el a költő az esztergomi Duna-part tündér tájaira? Ám politika és politika közt is nagy a különbség nagyon. Mert ugyan valószínűleg mindenféle politika „kerítőnői képességekkel megáldott”, de nem mindenik fenyeget kizuhanással „az irodalom árbockosarából”. Ellenkezőleg: éppen és csakis az irodalom árbockosarából lehetett úgy ahogy a fenn lebegő hold fagyos, halavány fényénél figyelni a szirtekre és a hullámokra. Jogos büszkeséggel, már-már „nosztalgiával” emlékezik Csoóri azokra a réges-régi időkre, amikor a magyar írók a maguk sokféleségében összefonódott védőgátként állottak ellent, a nyolcvanas évek írószövetségében szervezett formában is, a hatalom partokat morzsoló árapályának. A szovjet és a hazai hatalom váratlanul gyors összeomlásával azután hirtelen minden megváltozott. „Én is — írja Július tizenkettedikén Csoóri -, mint sokan mások jó előre tudtam, hogy az átmenet időszaka, még pontosabban: a vértelen forradalomé, nem olyan lesz, mint egy héthatárra szóló pa- rasztlakodaloin, amelyben ha szakad is rólunk a veríték, a jókedv verítékezik bennünk, ellenkezőleg: hosszú és kemény menetelés lesz, akadályokkal és sziszifuszi torlaszokkal tarkítva. Arra azonban gondolni se mertem volna, hogy a Kádár és Grósz bukása utáni időszakban színrelépő új politikai erők - mozgalmak, pártok, pártcsírák - olyan eszeveszetten törnek hatalomra, miként ez 1989 nyarán, illetve kora őszén elkezdődött.” Ennek az eszeveszett hatalomra törésnek az eszköze volt a nekitüzesedett, önző, elhamarkodott párto- sodás. Lehet, hogy bizonyos fokig elkerülhetetlen volt, hiszen a politikust sürgeti az idő. Még az sem lehetetlen, hogy - legalábbis a Kerekasztal felbomlásáig - a legtöbb versengő párt jó szándékú volt és csakugyan gyógyítani akarta

793