Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 7. szám - Lőrinczy Huba: A polgár meg a kutyája avagy a zendülés viszolygó dicsérete (Márai Sándor: Csutora) (kritika)

nyíre ez az útszéli tünemény? Talán, mert én már kezdem túlságosan megtanulni és megszokni az emberi jogokat? ... Túlságosan, elviselhetetlenül?... Talán irigylem, és féltékeny vagyok reá... Vagy talán más is...” (44.). „Az úr” arra várna (77-78.), hogy az eb megszökjék, önként vállalván a teljes, korláttalan szabadság összes kockázatát és konzekvenciáját („Nem igaz, hogy nincs kivétel, hogy nem akad soha senki, aki levonná egy lehetőség minden következményét”: 77.), Csutora azonban - örömére ».csalódására - megtér, hogy továbbra se ismerjen civilizálódást, hunyászkodást, be- hódolást. A kenyértörés, a végleges szakítás elodázható, ámde kikerülhetetlen ilyképp. Egy rút, méltatlan és lehangoló összecsapás után, amelyben „az úr” az állat színvonalára száll (122-123.), a rendre, fegyelemre áhítozó jelen kiveti magából az alaktalan, zabolátlan múltat, a polgáriasuk lét a polgáriasulni nem hajlandót. A ház, az otthon nyugalma, „suta idill”-je visszaáll, de az utód, a szelíd, szeretetreméltó, bármire idomítható Jimmy King láttán a narrátor Csutora „sötét emléké”-t melengeti, rádöbbenvén, „... hogy általában nem a szépet, a jót és az erényt szeretjük - hanem mindazt, ami elnyomott, tökéletlen, ingerült és vicsorogva perelő, mindazt, ami nem az erény s a beleegyezés, hanem a hiba és a lázadás” (126.).

Márai kutyatörténete már csak azért is mestermunka, mert folyvást tematizálja és persziflálja a regényírás műveletét s fortélyait. Az elbeszélő és „az úr” azonos is, nem is, némelykor énforma szólal (44.), másszor fejedelmi többes (111.), legtöbbnyire viszont a leválasztó, elidegenítő egyes szám harmadik személy dominál, a narrátor gyakorta (pl. 93.) hangsúlyozza, hogy játszik, fikciónál, irodalmat teremt, jelzi a história lehetséges, ám be nem járt leágazásait, a cselekmény közepén a nyitány képéhez kanyarodik vissza (7-8. - 70-73.), ismert Kosztolányi-szövegeket parafrazál, a giccs- gyáros Ohnet-tól kölcsönöz klisét (112., 115.), incselkedön megszólítja olvasóját, körülményeskedést mímelve magyaráz, tudatosan törpíti vállalkozásának jelentőségét (45.), s ironizál, ironizál, ironizál. A Csutora e szellemes-leleményes fogásoknak köszönhetőn váratlanul korai előhangja a posztmodern irodalomnak.

„... a kétlábú élet” „tragikus játékjából „kiábrándultán” (7.) fordul ez a könyv a négylábúak világa felé, hogy ott is az emberrel és tragikus játékaival találkozzék (9.). Ugratja, fricskázza ráadásként a „komor próféták”-at (8., 9., 59.), kik „... állandóan az emberiség szebb jövőjéért és jobb ügyéért küzd”-enek (42.). Mire juthatnak az emberiséggel az egyes ember szeretete és türelem nélkül - ezt is szemlélteti Csutora története.

(Akadémiai Kiadó, 1991)

774