Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Voigt Vilmos: Gráfik Imre: Jel és hagyomány (Etnoszemiotikai tanulmányok) (kritika)
VOIGT VILMOS Gráfik Imre: Jel és hagyomány ETNOSZEMIOTIKAI TANULMÁNYOK Tíz tanulmányt közölt néprajzi könyvkiadásunk központi jelentőségű sorozata. Ezek elé illesztette a szerző bevezetőnek szánt írását a népi kultúra jelekkel való közléseinek osztályozásáról. A dolgozatok két évtizedet ölelnek fel: zömmel már a hetvenes években készültek, amikor Magyarországon a szemiotika fénykora volt. Másokkal ellentétben azonban Gráfik Imre nem hagyta abba, nem is felejtette el korábbi kutatásait: legújabb írásai folytatják az általa kialakított módszerű kutatást. A szerző mindig is néprajzkutató, múzeumi szakember volt, aki helyi témákkal (elsősorban a szentendrei sziget lakosainak élete), országos áttekintésű kérdésekkel (a szállítás, a telekviszonyok) egyaránt foglalkozik. Mindig a tárgyakból indul ki, amelyek szerinte a néprajzi ismeretek legbiztosabb forrásai, ám ezeket sohasem magukban vizsgálja. Szereti az igen precíz elemzéseket: grafikonok, függvények, elterjedési rajzok találhatók majdminden írásában. A jelek egymáshoz való viszonyát (kialakulásukat, átalakulásukat, „fejlődésüket") korszerű számítástechnikai módszerekkel fejezi ki. Még azt is súlyozott diagrammal ábrázolja, az udvarban és házában százalékos arányban hova és hányszor megy a magyar paraszt. Egyedülállóan pontos mindez (noha nemcsak a laikusnak, hanem még a legtöbb néprajzkutatónak is túl magas színvonalú az alkalmazott matematika). Amint köztudott, a jelek életével foglalkozó tudomány, a szemiotika nálunk igazában csak a 60-as évek végén terjedt el, egy kissé a hivatalos „társadalomtörténeti” kutatási módszerekkel szemben, azok „szabad” alternatívájaként. Külföldön irodalmárok, nyelvészek, filozófusok vették át az új gondolatokat, majd a szemiotikái kutatások irányítását. Nálunk, Magyarországon - szinte társtalan módon - a néprajztudomány és a népi kultúra művelődéstörténeti vizsgálata keretében fogalmazódtak meg ezek a gondolatok. Azóta is tart e téren a magyar etnoszemiotika világelsősége. Mindig leírjuk (olykor mások is), hogy két évtizede nálunk nem is egy, hanem két felfogásban is megfogalmazódott az „etnoszemiotika” koncepciója. Eszerint minden olyan jelensége a népi kultúrának, amely jelként működik - másrészt mindazok a bárhol kialakult jelek, amelyek a népi kultúra körébe eljutnak -, mindezek vizsgálata adja egy igen tágan értelmezett „néprajzi jeltudomány vagy jeltudományi néprajz” (etnoszemiotika) felség- területét. Gráfik ezt a megoldást követi, és úgy véli, a népi kultúrában mondjuk minden tárgy jelként funkcionál. Igaza van. Nemcsak a népművészet mindenki által csodált, áttételes jelentésű „motívumai”, hanem a lakberendezés egésze, a viselet egésze értelmezhető így. Gráfik Imre két legsajátosabb területe a voltaképpeni jelek vizsgálata, valamint bizonyos térbeli mozgásformák értelmezése. A tulajdonjelek, rovásjelek, betűket tartalmazó tulajdonjegyek egész rendszerét vizsgálta. Gráfik erénye az, hogy nagy anyagot tekint át, minden példáját osztályozza, azonos szempontok szerint elemzi. Ez a szempont nála a matematikai értelemben vett információelmélet. Voltaképpen arra kíváncsi, hogy az állatokra sütött tulajdonjegyek vagy a családonként, nemzedékenként továbbélő, tamga-szerű jelek végül is miről tudósítanak. Kitűnően ismeri az erre vonatkozó, igazán speciális nemzetközi szakirodalmat. Ha valamiről e kötetben nem beszél (például állatok füleibe metszett tulaj775 /
