Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 7. szám - Lőrinczy Huba: A polgár meg a kutyája avagy a zendülés viszolygó dicsérete (Márai Sándor: Csutora) (kritika)

egyezményes játékok és rítusok oltalmában. Ismerik a másik gyengéit, gesztusait, reakcióit, bosszúsan avagy közönnyel nyugtázzák a partner hóbortjait. A társas magány, a párhuzamos monológok, a belső elhatárolódás állapota ez, ám a békés felszín alatt ott lapul a krízis. „A hölgy” külföldre készül, s „az úr” is „... csomagolni kezd, hirtelen felbuzdulással, mert egyszerre elege van mindebből, harapós kutyákból, megszegett megállapodásokból, az egész suta idillből” (120.). A regény óvatos sejtetései, elharapott utalásai a házasság válságáról árulkodnak. Márai sokat bevall e könyvben magánélete titkaiból, tán ezért is ajánlja a Csutorát - mintegy jóvátételként, engesztelő áldozatként — „A hölgynek”.

S mit keres e világban, e családi körben a címszereplő, a korcs puli, a „paraszt”, ahogy többször is (pl. 34.) említtetik? Képviseli mindenekelőtt önmagát, önnön rejtélyes, alig-alig kiszámítható és kifürkészhető kutyalétét, újra s újra alkalmat és tápot adván „azúr”-nak, hogy ember és állat, állat és ember viszonyának titkairól töprenkedjék. Nincs mód behatolni e misztériumba, csupán a felszínét horzsolhatja minden bölcselkedés. Csutora viselkedésének, indulatainak, félelmeinek és agresz- szióinak mozgatói racionálisan éppoly kevéssé indokolhatók (113-114.), mint a kutyák közt fellobbanó utálat (61-63.) és vonzalom (110.), mint az embert az állathoz, állatot az emberhez fűző kapcsolat, mint a Zsombolyában Telkes úrral szemben izzó gyűlölség (87-90.) vagy mint a házasfeleket egymáshoz abroncsoló vágyak és haragok (111.). „Olyan kevés az, amit egymásról tudunk, mindenfelé zavar, oktalan féltés, fájdalmas, önző igények az emberi világban, semmi remény reá, hogy egyszer nevén nevezhetjük a titkot, mely embert emberhez kötöz - mit tudhatunk hát a létezés egy alacsonyabb köréről, ahol (...) hátborzongatóan idegen nyelven folytatják élőlények az örök társalgást, melynek talán célja sincs’” (63.) — illetőleg: „Ismerjük be, hogy fogalmunk sincsen az emberi indulatok természetéről...” (88.). A Csutora ilyképp Márai szkepszisének és agnoszticizmusának nem is mindig tréfás foglalata, s benne a címszereplő - túl regényes létén s lehangoló sorsán - az illusztráció, a magyarázó ábra, a gondolatkatalizátor szerepét is betölti. Ha akadhat kifogásunk e roppant vonzó, remekül stilizált, ironikus modalitásában töretlen könyvvel szemben, az épp néhol csak átlátszó, néhol viszont túlságosan direkt, szókimondó didakticizmusát illeti.

A célzat, a tanító-illusztratív szándék jóval kevésbé transzparens a mű legbelső s bizonnyal legszemélyesebb jelentésrétegében, ámde ott is érzékelhető. Csutora a zendülés, a deviancia, a betörhetetlenség szellemét testesíti meg a kisregényben - s ekként teljességgel alkalmatlan arra, hogy a többé-kevésbé rendezett, megfegyelmezett polgári létforma keretei közé illeszkedjék. Állandó lázadása, féktelen szabadságvágya, indulatainak szeszélyes gomolygása idegenkedéssel tölti el „az urat”, egyszersmind irigységgel, nosztalgiával is. Idegenkedéssel, mert a kutya eleven és örökös tagadása mindannak, mit a saját, „eszelős napirendihez igazodó, mégis „kaszárnyái fegyelemmel” (39.) szabályozott, polgári életében értéknek vél - ugyanakkor irigységgel, nosztalgiával is, mert Csutora szilaj tombolása, rendet, gátlást, kételyt nem ismerő ösztönlénye a maga zendülő, törvénytagadó ifjúságára emlékezteti (7-8., 43- 44., 47-48., 71-73., 75-76., 81.). Régi énjére, immár levedlett magatartásformáira (is) pillant melankolikusan, amidőn az eb föllávázó indulatait, „osztályharcos” acsar- gásait (60-61., 76., 104.), mámoros világ- és élethabzsolását ügyeli, s az elementáris tiltakozást bármi korlát ellenében. „Milyen ismerős ez a hang! - gondolja megrendültén az úr (a pórázra fogott Csutora tajtékzó, önpusztító dühére figyelve: L. H.). Mintha régen, irtózatos régen hallotta, megélte volna már” (48.), pedig: „... egyszer be kell ennek is következnie. Valamennyien kibírtuk... (47.), majd később: „En is felülhetnék a vonatra, én is lázadhatnék, ha nem tudnám, mit ér a csajka leves!...” (73.). Korántsem meglepő, hogy Csutora, a múlt követe feldúlja az elbeszélő nyugalmát, kizökkenti ön- és munkafegyelméből, megszokott életritmusából. „Azelőtt, a régi kutyáknál nem tűnt ez fel nekem. Talán, mert akkor még én sem voltam ilyen fegyelmezett... De mi lenne a társadalommal, ha mindannyian?... (...) miért izgat eny773