Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Barna Róbert: Ásószerszám (Beszélgetés Ungváry Rudolffal) (interjú)
Az akkori írásaidat a korszak társaságaiban megjelenő figuráknak a megrajzolása jellemzi. Látszat. Megpróbáltam mindennek ellenére író lenni, és sehogyse sikerült. Nemcsak a megjelenési nehézségekről van szó. Én nem találtam ugyanis semmi bizonyítékot, belül, magamban, az emésztő vágyaimon kívül. Ebben az időszakban minden írásom erről szól, akármiről is szól úgy látszólag... Aziránt a világ iránt pedig, amelyet megpróbáltam leíri, valójában mélységes bizalmatlanság töltött el. Mert nekem egyáltalán nem tetszett ez a kődarabok és falevelek alatti rejtőzködő rovarélet, a kopott magánlakások, a rendetlenség, az iszogatás és a szexuális huzakodások világa. Ugyanakkor nem volt más. A nyilvános nemcsak gyűlöletes volt, de tehetségem se volt hozzá, hogy elérjem. Meghatározó volt, amikor végre először mehettem nyugatra: hiába szerettem Németországot, be kellett látnom, hogy magyarnak számítok önmagam számára. De német mivoltomat végleg sokkal később sirattam el, amikor 1989-ben meghalt anyám, s vele talán az utolsó ember, aki természetesen használta még Buda német nevét, azt, hogy „Ofen”. Emlékszem, amikor először felmerészkedtünk az óvóhelyről a harmadik emeleti betört ablakú lakásunkba, néztünk Buda felé, ahol távoli pontként repülőgépek zuhanórepülésben haladtak el a vár fölött, és anyám azt mondta: „In Ofen wird noch immer gekämpft”* Ilyen érzelmeimmel nem vagyok egyedül, ha a szomszéd országok napjainkban kihaló magyar helyneveire gondolok. Ofen és Túrócszentmárton eltűnése között - ami a gyalázatot illeti - nincsen semmi különbség. Én ezt a tíz-húsz évet reinkarnált gyerekségnek tartom. Nem véletlenül követi ezt az időszakot egy munkamódszer, melynek lényege elsősorban a napló, a vallomás, az emlékezés, vagy az emléktörténetek előnyben részesítése. A hetvenes évekre nyilvánvaló lett, hogy semmi nem segíthet rajtam közvetlenül, minden csak megszűrve érkezhet el hozzám, különben használhatatlan a számomra. Meg akartam végre tudni, mitől is félek? Hogy mi az igazi oka a szorongásaimnak? És nekimentem teljes erőből, ahogy különben - szintúgy gondolatban - a kommunistáknak. S a szorongásom ekkor áttört a lebontott falakon, s nekem magamnak kellett megtanulnom felfognom. Nem vette ezt rajtam észre senki idegen. A feleségem és néhány barátom tudott róla. Nélkülük nem ment volna. Olyan volt ez, mintha mindent elölről kellett volna elkezdeni, csupa közhelyszerű felismerés, amelyektől azonban nekem a létem függött. Mivel túléltem, a magam módján én is felnőtt lettem. Nincs további mondanivalóm most róla, mert ennek a termékeiből legfeljebb jelzésszerűen vettem fel „A gépfegyver szálkeresztjébe. Ezzel a könyvvel tulajdonképpen azt az időszakot zártam le, amely ezelőtt a lebontás és újraépítés előtt volt: a harag, a gyűlölet és a tanácstalanság idejét. Az átmenetről egy éven keresztül naplót írtam. Később, amikor a gépészmérnöki végzettségemmel a hátam mögött már egy új foglalkozást is találtam magamnak, és fogalomelmélettel kezdtem foglalkozni, megint belekezdtem egy naplóba, de ezúttal csak azért, hogy a fogalmakkal, azok elvont összefüggéseivel kapcsolatos felismeréseimet leírjam. (Az ilyen fogalmi rendszerekre ma az automatizált információkereső rendszerekben van szükség.) Amikor az ember egy számítógépes adatbázis keresőrendszerének fogalmait rakja össze, elkerülhetetlenül nominalistává válik: a fogalmak önálló életet kezdenek élni, mint amelyeknek saját világuk van. És azok az élményeim, melyek a fogalmak közötti összefüggések elemzése során értek, nagyon emlékeztettek azokra, amelyeket egy középkori német skolasztikus vagy misztikus élhetett meg. És ♦„Budán még mindig harcolnak.” 768
