Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Barna Róbert: Ásószerszám (Beszélgetés Ungváry Rudolffal) (interjú)
csodálkozva tapasztaltam, hogy az eredetileg tudományos indítékú és tartalmú naplómból egyszercsak megint elkezd lekerekedni az önéletrajzom. Ezt nevezem én egy egészen új, és egyben régi világképnek. Úgy érzem, hogy ez a korszakod új középkor. Nem véletlenül kerül az ember kapcsolatba ezzel a szellemiséggel. Mit jelent számodra ez a nominalizmus ? Azt, hogy van-e összetartozás absztrakció és érzékiség, tudomány és művészet között? Mert ha nincs, akkor jaj annak, aki ezt az összetartozást erőlteti. Mindenki fogalmakat alkot, talán ezért is van, hogy mit érdekli a fogalom maga. Azért említem ezt, mert engem mindig is nagyon érdekelt, és hiába voltak a tudomány szabályai, melyek úgy- ahogy megvédik az embert saját érzelmeitől a tudományban, az érintettségemet nem tudtam szögre akasztani, miközben fogalmi rendszereket szerkesztettem, méginkább nem, amikor ezeknek a rendszereknek a belső, adottnak látszó szabályszerűségeit próbáltam felfogni. Nagyon hamar különös állapotba kerültem. Olyan volt, mintha mindent megtudtam volna, amiért megszülettem. Minden megtörtént tehát velem, amiért születtem. Ebből azonban az is következett, hogy most már bármelyik pillanatban meghalhatok. És elkezdtem félni attól, nehogy valami baleset áldozata legyek, meggondolatlanul a villamos után futva, vagy átrohanva a piros jelzésen. Hetekig nagyon óvatosan közlekedtem és állandóan a „Szent Lajos király hídja” jutott az eszembe, amelynek le kellett szakadnia abban a pillanatban, amint rajta voltak azok az emberek, akiknek élete már elveszítette további értelmét, mert mindent elvégeztek, amiért születtek. Hónapokig tartó állapot volt, és nagyon örültem annak, hogy addigra már kezelni tudtam a saját szorongásomat, mert különben nehezebb dolgom lett volna. Úgy érzem, ezekben gépfegyver szálkeresztje” utáni írásokban megtaláltál egy olyan eszközrendszert, amely korábban stilárisan nem volt igazán a sajátod. Ugyanakkor nem lehetséges, hogy ami a fogalmakat és azok rendszerét illeti, abban lehet talán valami menekülés is, éppen az érzékiség elől? Ha igaz volna, hogy tényleg találtam magamnak valamilyen kifejezési módot, amely az enyém, akkor ez több annál, mint amiben reménykedtem. Egyelőre csak valamiféle torzó vagyok, és kérdés, hogy befejeződöm-e valaha. Miféle interjú ez, egy torzóval, egy majdnem dilettánssal? Te egy ötvenöt éves kezdő íróval beszélgetsz. Nem nevetséges ez? Ez az írott szöveg is csak nagyon távolról hasonlít ahhoz, amelyet beszélgetés közben felvettünk, mert az utóbbi közölhetetlen lenne. De nem csupán stilárisan, hanem mert az, amit élőszóban mondtam, tele volt amatőrökre jellemző hülyeségekkel. Ezt nem fogadom el. Két okból is. Egyrészt azt gondolom, hogy a világban csak a kívülálló, a dilettáns, a határvonalon mozgó az, aki igazi információkat hoz. Természetesen vannak életszakaszok, melyeken aztán túlhalad az ember. Sejtésem szerint olyan sajátos területen vagy, olyan gyökérzettel, olyan hanggal, hogy számomra legalábbis fontos információkat hordozol. A fogalmakkal foglalkozva valójában azt próbálom újraélni, amit mintha nem tudtam volna befejezni annak idején, a születésem és apám között. Szeretnék érthető szöveget írni, legalább abban a szűk spektrumban, amely a tapasztalataim és a képzeletem számára adott. Mit nem adnék a világos, jól formált, érzékletes mondatokért. Meg azért, hogy ne legyen semmi közöm azokhoz az információkhoz, melyek ezekből a mondatokból következnek. 769
