Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 1. szám - Sergiusz Piasecki: Egy vörös tiszt naplója IV. (regényrészlet) (Szalay Attila fordítása)
zá? Hát, pénzem. Ha zsákmányolok egy kis pénzt, én is minden nap kolbászt ehetek, amennyi belém fér, lehet akár három órám is. Meg csizmám, dögivei. És biciklim, meg gramofonom. És külön szobám, nehogy valaki meglopjon. Nem is olyan elérhetetlen mindez. Ha így megy tovább, szocialista módon egész rendes tőkét kaparok össze a végén. Hanem ezekkel a litvánokkal ért egy nagy meglepetés. Eddig mást se ovlastam az újságokban, mást se mondogattak a rádióban, mint hogy milyen örök és megbonthatatlan a szovjet—litván barátság. Aztán kiderül itt nekem, hogy ezek reakciósok'és a külföldi tőke szolgálatában állnak. Olyannyira, adta hiénái, hogy elkapták egy közlegényünket, s megkínozták valahol a fold alatt, hogy árulja el nekik a Főparancsnokság és a Politikai Bizottság összes titkát. De az kemény legény volt és nem árult el nekik semmit. Mi több, kijátszotta az őröket és megszökött. Most aztán minden litván felel ezért a disznóságért. Különben is, kiderült, nem érdemlik meg, hogy saját államuk legyen, ezért szépen be lesznek olvasztva a Szovjetunióba...Vagyishogy nem büntetés ez, hanem a legnagyobb megtiszteltetés. Ők maguk könyörögtek érte. Bizony, a mi Sztálin apánk jósága nem ismer határt. Más az Ő helyében megdühödött volna és egyszer s mindenkorra megszüntetett volna minden kapcsolatot a litvánokkal. Ö pedig volt olyan kegyes és mindennek ellenére felvette őket a szovjet népek boldog családjába. Ismét a tanítónőknél lakom. Javíthatatlan burzsujok ugyan, de mégis inkább náluk szállásoltam be magam, mert biztos vagyok benne, hogy nem lopnak. Márpedig most, hogy saját bőröndöm van és sok értékes holmim, nagyon óvatosnak kell lennem. A Nászjával történt kaland óta nem bízom senkiben. A tanítónőkön láttam, hogy nem örülnek valami nagyon a visszatértemnek. Mondani ugyan nem mondtak semmit. Amúgy is csak Maria Ivanovnával kommunikálok, azt is csak akkor, ha már nagyon muszáj. Mindenekelőtt ráparancsoltam, hogy vigye ki a szobámból annak a koronás madámnak a képit, mert már megint ott lógott a régi helyén. így aztán vissza tudtam akasztani APÁNK portréját amoda. Meggyújtottam előtte a vörös lámpást és hangosan elénekeltem az Internacionálét. Adta fasiszta férgei, hallgassák csak és reszkessenek a félelemtől! Pár nap múlva egy hetilapban találtam egy egész oldalas Hitler-képet. Nagyon megörültem neki, s ugyan a lap nem volt az enyém, kitéptem belőle azt az oldalt. Otthon felragasztottam egy darab kartonra és az aljára csupa nagybetűvel odaírtam: ADOLF HITLER - A SZOVJETUNIÓ VEZÉRÉNEK, J. V. SZTÁLINNAK LEGJOBB BARATJA. Aztán felakasztottam Sztálin képével szemben. Lógjanak csak ott szépen, egymás mellett, szeretett vezéreink... Hadd örüljenek egymásnak! Sztálin nézi Hitlert, s rémlik, mintha mondaná: „No, hogy ityeg a fityeg, drága elvtársam, ütjük a burzsujt?” „De még hogy, édes barátom - aszongya Hitler. - Amint végzek a zsidókkal és a lengyelekkel, fordulok az angolok felé!” „Adj nekik, Dolfikám, ami belefér - aszongya Sztálin. - Ha nem megy, csak szólj, majd én segítek!” Nagyon szépen sikerült: szocialista baráti körben marad az egész. Tegnap meg levelet kaptam a fivéremtől. Azt úja: 70
