Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)
1992 / 7. szám - Barna Róbert: Ásószerszám (Beszélgetés Ungváry Rudolffal) (interjú)
A hatvanas években a marxizmussal még némi lelki kapcsolatot tartó, baloldali zsidó barátaimmal szemben úgy éltem ki az indulataimat, hogy közöltem: a legnagyobb élvezetem egy elkövetkező háborúban az lesz, ha titokban, a roham alatt, hátulról golyót eresztek akármelyik vezénylő vöröscsillagos tiszt gerincébe. Mert hogy jön valaki ahhoz, hogy olyasmire kényszerítsen engem, amire én nem kényszeríteném őt? Ha csak arra hallgatnék, ami bennem életem hajnalán kialakult, akkor ma is csak sikoltozni, hörögni, és őrjöngeni tudnék, ha azt hallom, hogy egyetlen igazság van, hogy vannak „magyarabbak”, vagy hogy „minden szerbnek joga van a saját hazájában élni”. A többiekkel mi legyen? Azoknak miért nincs ugyanarra joguk? Az alapvető problémám ma is az, hogy hogyan lehetségesek egyáltalán az ilyen mondatok? Hogyan lehetséges, hogy nem tűnik föl a fogalmi ellentmondás: a „szerbek joga” (a „kommunisták, a hazafiak, a keresztények, stb. joga”) és a „magyarok joga” egyformán a Jog” fogalmának egyik fajtája, miért volna tehát ’jogabb’ az egyik mint a másik? Mintha az „agár” kutyább lenne a „pulinál”? Apámmal szemben gyerekként, úgy éltem meg, nem volt helye vitának. Úgy éreztem, nem szegülhetek szembe vele. Ezért - valami furcsa tévedésből - a fogalmakkal és gondolatokkal szegültem szembe. E szembeszegülésben azonban nem kaptam választ, mert válaszolni csak eleven ember válaszolhatott volna, fogalmak és gondolatok erre képtelenek. Ezért mások bennem felfogott néma gondolatai csak a reménytelen feszültséget növelték, és amíg nem tanultam meg a saját farkamat - mint valami ásónyelet - kezembe véve valamit levezetni belőle, addig a házmesterre vizeltem, meg az ágyba. A könyvem címében szereplő szálkereszt az a „nézet”, melyből a hatalmat, a fölényt látom. És ezzel be is vallottam, amit annyira el akartam kerülni az elején: nem volt ebben szó művészetről, és én nem voltam művész, tehát író se. Ha ez így van, akkor mi az oka, hogy mégis nekiveselkedsz az írásnak? Igazából nem tudok erre válaszolni. Az is lehet, hogy elsősorban ostobaságból. Nem akarok belenyugodni, hogy ilyen primitív vagyok. Az is lehet, hogy az esztétikum formájában még több érzékiségre vágyom? Az eredmény azonban, bánatomra, az érzékieden, érthetetlen, absztrakt szövegem. Mint aki túl mélyre ássa a lyukat, és ezért egyre kisebb az a nyílás, amelyen a fény felülről beáramlik. Az is lehet, hogy egyszerűen a hiány nyilvánul meg abban, amit csinálok. Én kettéosztanám az általam átlátható életművedet, és magát a kötetet is. Az egyik részét, mint valami történelembenit határoznám meg, a másikat talán mint a történelem utánit. Melyek a legfontosabb csomósodások, amelyek összetartják az első időszakot1 Nekem az első a történelemelőtti. S saját akkori írásaimmal kapcsolatban még kissé ma is az az egyik legnehezebben megszokható élmény, hogy másoknak általában annyira nem ismerhető fel az indíttatásuk. Hogy mitől annyira érthetetlenek? Abba nőttem bele, hogy nem lehetek nyíltan az, ami vagyok. A társadalmi lét szintjén — s ez az egyik ága a dolgoknak - ez azt jelentette, hogy az akkori hatalom urai és hívői előtt soha nem lehettem őszinte. Az őszinteségemmel magamnak ártanék, kártevőnek számítanék, hiszen csak egyetlen igazságnak, az övéknek volt létjogosultsága. Ez logikailag indokolhatatlan és felfoghatatlan. Indokolhatatlan, és ezért állatias és szörnyű ellenségnek nyilvánítani bárkit azért, mert más a véleménye. Gyűlöletemnek is ez a méltánytalanság volt a kézzelfogható alapja, és valójában semmi mást nem akartam, mint ezt kifejezni. Ugyanakkor kétségtelen volt, hogy nyilvánosan nem fejezhetem ki. Mikor 1957-ben, nem sokkal a forradalom meg az internálótáborból való 760
