Életünk, 1992 (30. évfolyam, 1-12. szám)

1992 / 7. szám - Kurucz Gyula: Kelet és nyugat határán IX. (esszé)

kizárólag gazdaságpolitikailag alapozott „Európa-gondolat” iránt, amikor látja, hogy olyan nyilvánvalóan megítélhető ügyben, mint a jugoszláviai háború, képtelen egyértelmű magatartásra. Látja, hogy az az Európa tétovaságával, fő önvédelmi elvével tulajdonképpen olajat önt a tűzre. Hogy nincsen morális tartása. Hogy nincsen humánus ítélete. Mindent saját önös érdekei alapján ítél meg, országonként váltakozva, saját szennyesét takargatva, s legfőbb elve a belső nyugalom, az előjogok és előnyök megőrzése. Bármilyen áron.

Nos, ilyenféleképpen feltéve a kérdést, én inkább maradok magános magyar, aki hazájában, hazája kultúrája révén világos fogalmakkal rendelkezik erkölcsről, közös hagyományról, kötelességről és felelősségről, s utóbb már hallani sem szereti ezt az elhasznált, tartalmatlan, manipulált fogalmat. Ebbe a szélátfútta, rozoga, lyukas Európa-házba én visszatérni, de betérni sem kívánok.

Úgy vélem, minden hazát szeretni kell, mert csak így nyílik híd a másféle hazaszeretetekhez. Ez a kötelék megértő és megengedő; nem tilalmakon, hanem közösségeken alapszik. Csak meghatározott tartalmak vezetnek el egymáshoz, nem kilúgozott banalitások. Csak emberi érzések szolgálhatnak tá- gabb, nagy közösségünk alapjául, és nem kötődés nélküli általánosságok. Csak a személyes meggyőződések, és nem tárgyi konformizmusok.

Sohasem felejtem sárospataki gimnáziumi tanárom, a görög menekült Czorbadzoglosz Christos kémikus fura kiejtését az órán: „színtelen, szagtalan, átlátszó gáz”. Hát ilyennek tűnik nekem ez az agyonforszírozott Európa — ma.

Ugyanakkor megértem az „ájrópéereket”. Érzem, micsoda fantasztikus könnyebbséget jelent világpolgárnak, kozmopolitának lenni. A világpolgár elvi síkon érintkezik a földdel, megszabadul minden konkrét, trágyaszagú, verej- tékes, emberhez és régióhoz kötött gondtól. Felmentést kap mindattól a nyűgtől, amit emberek, közösségek, népek, népcsoportok, kisebbségek, gyűlöletek, elfogultságok, előítéletek jelentenek. Csupa sárkolonc, ami lehúz, megköt. Lehetetlenné teszi, hogy fölül, kívül álljunk a dolgokon, beleszorít kényszerítő megoldásokba - vagy e megoldások lehetetlenségébe. Megfoszt a könnyű lebegéstől, ahonnan elegáns gesztusokkal ítélhetünk elevenek és holtak fölött, ahonnan mindig ítélkezhetünk, de sosem eshetünk áldozatul a kézzel fogható helyzetnek. Ugyanakkor ad ez a kívülállás valami éteri jogot is, hogy adott esetben, az „elv” nemességére hivatkozva, megfellebbezhetetlenül, végső döntőbíróként nyilatkozzunk, s elkötelező jelleggel követeljünk meg bárkitől bármit. Mert hiszen néha (oly gyakran) a saját bőrünkre is megy a játék.

A többi a mások dolga, alig érinti magasságainkat.

Szép lenne, gyönyörű lenne így élni. Csodálatos lenne megfeledkezni a nyomorult, konkrét felelősségről, szédítő lenne csak önmagunkra gondolni.

De hát milyen iszonyatosan messze vagyunk attól, hogy ezt megenged- * hessük magunknak.

*

756